Van abban valami sorsszerű, amikor az ember egy nap három szinte tök egyforma levelet is kap, három tök különböző embertől. Akik Angliában élnek és unják már. Az esőt, a hideget, a szelet - és vágynának Spanyolországba. Mit tanácsolok?
Írtam a leveleket sorban, igyekeztem válaszolni a kérdésekre és a végén rájöttem, hogy valójában mindenkit lebeszélek. El is gondolkodtam rajta, vajon ennyire rossz volt nekem Spanyolországban? Mert ha visszagondolok, én úgy emlékszem, valójában elég jól éreztem magam. Persze sok minden nem volt tökéletes - de hát tökéletes világ sehol nincs. Megkeserítette az életünket a sok betegség, ami lesújtott ránk, de hát betegség bárhol jöhet, az nem az ország hibája. Különben sem voltak ezek komoly dolgok - nem voltunk kórházban, vagy ilyesmi.
Ráadásul ha lehunyom a szemem, akkor ott vibrálnak a szemhéjam alatt a fantasztikus színek, a felhőtlen kék ég, a színes ruhák, mozaikok, a pálmafák smaragdja. És a tenger. A megunhatatlan, csodálatos tenger, a homokszemek a lábujjaim között, amik akkor is bekúsztak a lakásba, ha egész nap a közelében sem jártam. Az a lélegzetelállító séta, amit minden nap megtettem a lakás ajtajától az oviig, a domboldalról a tenger felé a virágtengeren át. A susnyás - mi így hívtuk, mert embernagyságú bokrokon kellett átvágni magam. Ez volt a rövidebb út.
Nem mondhatom, hogy rossz volt. Mi ugyan visszaköltöztünk Angliába, és ez nagyon is jó nekünk. De például a barátnőm, aki velünk együtt érkezett oda a mai napig ott él, munkája is van, és saját bevallása szerint soha nem akar visszatérni Magyarországra. Mert neki meg ott nagyon jó.
De hát van köztünk egy óriási különbség, ami miatt mindketten másként láttuk Spanyolországot és máshogyan ítéltük meg az ott tapasztalt dolgokat.
És nem, nem az a tény számított igazán, hogy ő tökéletesen beszél spanyolul és meg csak pár szót pöntyögök. Nyilván ez hosszútávon nagyon is fontos, ha az ember ott akar élni és dolgozni - de abban, hogy nem értettünk egyet például abban a kérdésben, hogy jobb-e a magyar suli mint a spanyol, nem a nyelvtudás számított igazán, hanem az a tény, hogy ő Magyarországról érkezett én meg Angliából.
Reggeli szertartásos kis kávézásaink során ezért hát rendszeresen három ország szokásait hasonlítottuk össze. Neki a spanyol volt az etalon - nekem viszont az angol. Nyilván mi végül ezért jöttünk vissza, ő meg ezért maradt ott. Szóval nem tudom jó szívvel senkinek azt mondani, hogy ez vagy az az ország a jobb. Kinek mi.
Én csak azt tudom elmondani, amit én éreztem. Hogy Spanyolország bizony sok szempontból Magyarországra hasonlít, és ezek mind olyan dolgok, amiket otthon sem szerettem.
Ma egy kis angol kastélymúzeumban jártunk, ahol az alagsorban egy Hyeronimus Bosch festményt őriztek. Elképesztő, csodálatos festmény volt. Tökéletes. A háromkirályok imádása. Nem üveg alatt tartották, csak egy egyszerű kis szekrénykén. Odaálltunk elé mind, és a gyerekek persze rögtön rákönyököltek erre a szekrényre, én meg persze azonnal rájuk szóltam, hogy vegyék le a kezük onnan, múzeumban nem így viselkedünk. Az idős teremőr néni is azonnal ott termett - de természetesen nem azért, hogy ránk szóljon, hanem, hogy a szerkényre, közvetlen a kép elé tegyen egy prospektust, ami a kép történetét meséli el. Odakönyökölt ő is a gyerekek mellé, úgy magyarázta, ki kicsoda a képen. Tetszett neki, hogy kérdezünk, így még egy zseblámpát is a gyerekek kezébe nyomott, hogy nézzék csak meg vele a kép hátoldalán a szürkével rajzolt, alig látható figurákat, ha rávilágítanak, akkor majd sokkal jobban ki lehet venni. A gyerekeknek persze tetszett a kép története, a néninek meg tetszett, hogy mi érdeklődünk és senkinek eszébe sem jutott, hogy ez kérem egy milliókat érő műtárgy és tessék viselkedni, vagy hogy tartsuk be a félméteres távolságot, nehogy baja essék a festménynek.
Eszembe is jutott a malagai Picasso Múzeum, ahol gépfegyveres őrök járkáltak és az én két nagylányomra (Bendét nem is vittem) olyan gyanakvással néztek, mintha két kézigránátot tartottam volna az oldalamon.
Meg eszembe jutott az Alhambra, ami szerintem a világ egyik leggyönyörűbb kastélya, de ahol a látogatókkal úgy beszéltek a teremőrök, mintha kutyák lennének, fájdalmasan durván és csúnyán. És ez bizony ott is fájt a fülemnek. Soha, de soha Angliában embert így nem hallottam beszélni egy múzeumban. Megjegyzem, másutt sem. De persze Magyarországon tudom, hogy a teremőr nagyobb úr, mint a múzeumigazgató és emlékszem, milyen vita volt abból pár éve, hogy be szabad-e vinni egy babakocsis babát a Szépművészeti Múzeumba és vajon valós veszélyt jelent-e a képekre, ha az anyuka odaad neki egy látogatás közben egy cumisüvegben tejet.
De az is eszembe jut, hogy milyen sokszor panaszolták a gyerekeim, hogy a spanyol suliban durván kiabálnak, verekednek a fiúk. És bizony csúfolkodás is van. Amikor pedig ők a tanárhoz mentek (mert hát Angliában elég erősen a fejükbe verték, hogy az önbíráskodás tilos és a panasznak megvan a maga útja) akkor a tanár közölte, hogy ő erre nem ér rá, a gyerekek meg oldják meg egymás között a problémát. Az már mondjuk speciális spanyol lazaság, hogy amikor az egyik osztály tanára fél órát késett reggel, és addig az osztály ott volt az udvaron, ahol a gyülekező van és senki az iskolából nem jött le megnézni sem, hogy ugyan miért nincsenek már az osztálytermükben.
Ezen csak nevettem - de az már felháborított, amikor az iskola kapujában az egyik tanárnéni azt mesélte a barátnőmnek, hogy bizony nagyon nehéz az angol gyerekekkel, mert buták, nem tanulnak és soha nincs felszerelésük. A dolog igazságtartalmát nem is minősíteném, hiszen egy nemzetet butának tartani önmagában nagy marhaság. De kérdem én, hol fordulhatna elő Angliában, hogy egy tanár egy szülőnek mondjuk arról beszéljen, hogy a pakisztáni vagy a szomáliai gyerekek rémesek? Nem egy barátnőjének, négyszemközt, hanem egy szülőnek!!!!!
Számomra ez felháborító volt - de nyilván aki Magyarországról érkezik, az ebben nem feltétlen látja a rosszat. Hát ez a tanár véleménye, miért is ne mondhatná ki. És igen, a gyerek védje csak meg magát, ha bántja valaki és üssön vissza. A múzeumban meg igenis viselkedni kell és kész. Nincs ezen vita.
Ha valaki nem tapasztalta meg, hogy ezt nagyon-nagyon másként is lehet, akkor elképzelhető, hogy fel se tűnik neki. Hiszen így van mindez Magyarországon is. Megszoktuk, és bár nem feltétlen szeretjük, nem tartjuk igazán kirívónak. Mint ahogyan azt sem, hogy a WC-ben nincs WC-papír (Angliában mindig, mindenhol van!) vagy hogy romlott a fagyi, amit az étteremben adnak és olyan rossz, hogy még a fagylaltmániás gyerekeim se eszik meg. Vagy hogy rosszul adnak vissza, és hiába mondom, hogy ez nem stimmel, a korábban tíznyelven beszélő pincér hirtelen minden nyelvet elfelejt és el is tűnik az étterem mélyén, én meg végül megunom, mert azon a párcenten nem érdemes idegeskedni, hát hagyjuk a fenébe.
Persze nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert nem akarok én folyamatosan "bezzegangliázni". Látom én egyre jobban és pontosabban, hogy nincs itt sem minden rendben, nem tökéletes ez a hely sem, és ráférne jó pár változtatás. Meg hát Spanyolországban is annyi jó dolog van, amiért lehet lelkesedni. Arról nem is beszélve, hogy óriási ország. Az, hogy én mit tapasztaltam egy andalúziai iskolában, vagy múzeumban, az nem sokat jelent. Simán elképzelhető, hogy Madridban vagy Barcelonában sokezer kilométerre onnan, Spanyolország másik végében teljesen másféle tapasztalatokat is szerezhet az ember.
De ha valaki azt kérdezi, hogy vajon van-e esélye munkát kapni Spanyoltudás nélkül, akár mosogatást is, akkor nem tudom bíztatni. Mert szerintem nincs. Mert mosogatni elmegy fillérekért is a dél-amerikai, aki ráadásul perfekt spanyol, és a 30%-os munkanélküliség idején bizony még a tősgyökeres büszke Andalúzok is. És hogy mi a véleményem az oktatásról? Szar, elavult, frontális, unalmas. Pont olyan, mint Magyarországon. Vagy egy picit talán jobb, mert modernebbek a könyvek, a kötelező olvasmányok. De a digitális táblás-csoportmunkás-sokat dicsérő angolnak szerintem nyomába se ér. A lakások olcsóbbak - de az élet (különösen a tengerparthoz közel) drágább, mint Angliában. A ruha is. Az iskola is. Alapvetően az élet olyan másfél-kétszer olyan drága. De ha valaki orvos-programozó-vendéglátós, vagy van valami nagyon jó vállalkozási ötlete, azért nagyon jól meg lehet élni. És persze magániskolák is vannak - főleg angolok. Jóval megfizethetőbb áron, mint Angliában. És igen, a nyár, a tenger, a levegő az csodás. De családi pótlék, támogatás nincs. Nem hogy annyi, mint Angliában, de annyi se, mint Magyarországon. Viszont az egészségügyi biztosítás meg drága - különösen ahhoz képest, hogy Angliában elég egy lakcím és az ember bemegy a legközelebbi háziorvoshoz és már fogadják is. A vállalkozás költsége horror, az adó magas - pont mint Magyarországon, de ez is csak akkor háborítja fel az embert, ha nem tapasztalta meg korábban, hogy Angliában viszont tényleg elég egy kockás lap és egyedül is pillanatok alatt létre hozhat egy vállalkozást nulla költséggel. A NIE számról meg nem is beszélve, ami nélkül Spanyolországban semmit nem lehet csinálni, még netelőfizetést se lehet venni - de amit most már nagyon nem szívesen adnak külföldinek munkaszerződés vagy nagyon-nagyon vaskos bankszámla nélkül.
És hogy én ajánlanám-e Spanyolországot bárkinek is? Naná. Életem legszebb hónapjait töltöttem ott, és bár nem minden percét imádtam, azért gyönyörű emlékeim vannak. Hogy visszamennék-e? Bármikor. Fogok is, nem kérdés. Hiszen annyi szépséges részét nem láttam még. De azért azt tanácsolnám annak, aki oda akar költözni, hogy gondolkodjon, számoljon és sok-sok embertől kérjen tanácsot. Mert Spanyolország nem csak tengerpart és napsütés.
