#Post Title #Post Title #Post Title

Összehasonlítósdi

Származási hely: Három gyerekkel irány Spanyolország!
Tegnap múzeumba mentünk a lányokkal. Kivételes helyzet van most: szünet az iskolában, de Bende ovijában nem. Tehát eljött az idő, hogy most olyan nagyoknak való programot szervezzünk, mint a malagai Picasso Múzeum. Régóta kinéztük már, de halasztottuk, mert nem ígérkezett Bendebarát programnak. Kép, kép hátán. Kettő perc alatt szaladt volna végig rajta. A lányoknak viszont mindenképp szerettük volna megmutatni, hiszen ők már elég nagyok ahhoz, hogy élvezzék.

A múzeum közepes siker volt. Borsinak nagyon tetszett, egyszerűen rajongott érte. Bíbor rá is szólt, hogy ez már nyalizás, hagyja abba. Neki ugyanis kicsit se tetszett Picasso, egyszerűen nem értette, hogy ha valaki TUD festeni, akkor miért nem csinálja? Talán megőrült? Levágták a jobb kezét és kénytelen volt ballal festeni? Én nagyon élveztem, hogy ennyire másként látják a képeket, együtt lelkendeztem a kisebbikkel, lelkesen magyaráztam a nagynak. Az kicsit sem zavart, hogy ennyire másként gondolkoznak Picassoról, hiszen ő egy nagyon nehezen befogadható, eléggé vitatott művész. Bíbor pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amit a korabeli műkritikusok, Borsi meg pont úgy látta a képeket, ahogyan egy modern művészettörténészek. Az, hogy most csak rájuk kellett figyelnem, és nem kellett Bende után rohangálni, nagy öröm volt, különösen, mert ritkán adódik ilyen.
De az örömömet folyamatosan rontotta a mód, ahogyan a teremőrök néztek ránk.
Előrebocsátom, Spanyolországban a fegyveres erők nagyon szeretnek demonstrálni. Gyakran ellenőrzik például a kocsikat. Minket a három gyerekkel nem nagyon szoktak megállítani, de viszonylag gyakran futunk olyan útlezárásokba, hogy 3-4 rendőrautó lefoglal egy sávot a körforgalom előtt és minden kocsiba belenéznek, ahogy lelassít. Nekem döbbenetes, hogy ezeknél a rendőröknél gyakran gépfegyver is van. Ez erős túlzás szerintem és nem is érzem magam tőle komfortosan.
A múzeumban is hasonló érzésem volt, amint beléptünk. Átvilágították a táskánkat, amit bevittünk, és pisztolyos, gumibotos rendőr állt az egyik lépcső tetején is, ahol felmentünk. Elhiszem én, hogy Picasso művei nagyon értékesek, de hát könyörgöm, ez csak egy múzeum, nem is olyan hatalmas és jelentős.
De a teremőrök arcán ugyanazt a "rettentő fontos vagyok" kifejezést láttam, amit nem szeretek. Mert jobban érzem magam, ha mosolyognak rám, ha a lelkes csemetéim vezetgetem. De ezek nem mosolyogtak. És olyan nagyon gyanakodva néztek ránk miközben mentünk teremről teremre. Mondjuk rajtunk kívül csak nyugdíjasok voltak, nyilvánvaló volt, hogy mi vagyunk itt a gyenge láncszem. Láttam rajtuk, hogy alig várják, hogy ránk szólhassanak, és aztán megtörtént a fegyelemsértés is: az egyik gyerek túl közel hajolt az egyik képfelirathoz. Nem képhez. Felirathoz.
Oda is pattant rögtön egy nő és kezdte magyarázni, hogy azért vigyázzunk a gyerekekre, meg ezek mégiscsak Picasso festmények.
Én nem is válaszoltam, mert igazán nincs mit mondanom ilyen esetekben. A gyerek nem ért hozzá semmihez, nem tett rosszat, közel hajolt - urambocsá, lehetne rosszul látó is. Mondjuk nem az, de nem értem, hogy ezzel mi bűnt követett el. (Viszont hálát adtam a sorsnak, hogy nem Kisbendével érkeztünk, mert akkor tuti megbotoznak minket, annak ellenére, hogy nincs kiírva, hogy kiskorúaknak tilos a bemenet.)
Szerintem amúgy tényleg jobb ilyenkor ha semmit nem mond az ember, mert a fene se akarja elrontani a múzeumi élményt. A gyerekek nem is vették a lelkükre a dolgot. Mi sem igazán. Pici volt a múzeum, nem sokkal utána mentünk is ki. Beültünk egy közeli étterembe (szintén Picasso volt a neve, a kaja meg isteni.) Direkt napos asztalt kerestünk, mert szerettünk volna kinn ülni az utcán, és azért hideg volt.
Kihozták a kaját és persze azonnal összehasonlítottuk az angol éttermi élményeinkkel. Mert itt minden olyan finom volt, olyan különleges, könnyed, kellemes. Angliában meg olyan nehéz a koszt, mindenhol pie-t lehet kapni, párolt zöldséggel. Igazából azt is szívesen eszem, jóllakat, finom - de azért nem egy kulináris élmény. Spanyolországban sem ötcsillagos éttermekben eszünk, mégis minden egyes fogásban van valami különleges, a tálalás meg mindig gyönyörű. És ez nagyon feldobja az ember hangulatát.
De ez a múzeumi élmény azért mégiscsak bökte a csőröm. Mert hát miért van az, hogy Angliában soha, semmiért nem szóltak ránk? Hogy senki nem akart minket fegyelmezni? Hogy tudtak mosolyogni a teremőrök, és ha látták, hogy egy gyerek érdeklődik, vagy lelkes, még meséltek is neki? Gumibotos teremőrt még a Leonardo képek mellett sem láttunk.
Én azt szeretem, ha egy múzeumban helyük van a gyerekeknek. Ha le tudnak ülni, amikor elfáradnak, és az se baj, ha esetleg a márványpadlóra fekszenek, vagy ott mászkálnak. Mert szerintem múzeumba járni jó, és már kicsi korban is nagy élmény. És nem fegyelmezni kell őket, hanem bevonni, feladatos könyvekkel, színezőkkel, érdekes történetekkel és mosollyal, az nem kerül tényleg semmibe.
Hangsúlyozom, Bendét mi se hoztuk, de nem a múzeumot akartuk védeni, (ugyanis nem elvárható szerintem, hogy kisgyerekes szülők babysittert fogadjanak, csak mert múzeumba akarnak menni, vagy évekig ne tegyék) hanem mert ez nem az ő érdeklődési területe lett volna és most szerettünk volna most a lányokkal lenni, és ez egy éppen nekik való élmény volt. Korban is. És tényleg normálisan viselkedtek, már nem ovisok, nem rohangáltak visítozva, nem ugráltak, semmi illetlent nem követtek el, mégis úgy figyeltek minket, mintha lopni jöttünk volna.
És ez rossz érzés volt. Merthogy ők kérem a jövő múzeumba járói, akiknek most kell megcsinálni a kedvet ahhoz, hogy később is jöjjenek, nem aztán sírni, hogy ez a mai ifjúság nem érdeklődik a művészet iránt.
Szóval miközben ott ültünk az étteremben és beszélgettünk ételekről, múzeumokról és a különböző országok közötti különbségekről, a nap egyre erősebben sütött. Olyannyira, hogy végül meg is fájdult tőle a fejem. Csalókán erős a nap, hiába jönnek a felhők, simán napszúrást lehet tőle kapni februárban is. Nekem sikerült egész délutánra kiütni magam, hiába vettem be fájdalomcsillapítót, semmi nem segített. Ehhez aztán hozzájött még a front is. Éjjel megint mennydörgésre ébredtem. Leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és olyan hangosan morgott az ég, hogy nem lehetett visszaaludni. Persze öröm az ürömben, a vihar hozta a meleget is, ma már sokkal jobb idő lett.
A gyerekek kis tanulás után lementek hát teniszezni. Most, hogy szünet van, minden nap lemennek a lakóparkon belüli pályára játszani. Egyre jobban megy nekik, bár ez még csak azt jelenti, hogy időnként már eltalálják a labdát. De élvezik. Kinn vannak a szabadban.
Angliában ez nem lenne. Ott a szabadtéri program nem ennyire egyszerű, nincsenek haverok a szomszédban, akikkel el lehet menni bandázni, sátrat verni az utca végében, vagy felmászni az utca végén álló hegyre, ami ugyan nem veszélyes, de gyerekszemmel nézve mégiscsak kaland. A macska is nagy élmény, Bíbor felelősségteljes állattartó lett, minden reggel első dolga enni adni a cicájának, délután vagy macskasimi idő (kis uzsival) és nagyon élvezi ezt a felelősséget.
Amikor ezt látom, úgy érzem, hogy itt nagyon jó gyereknek lenni.
Amikor múzeumba megyek, úgy érzem Angliában jó gyereknek lenni. (Meg az iskola is jobb ám ott!)
Amikor hazamegyek, és látom milyen jól érzik magukat a nagyszülőkkel, unokatesókkal, akkor meg úgy érzem, hogy mégiscsak otthon lenne a legjobb nekünk.
Csak hát mindez nincs egy helyen.
Szörnyű dolog ez az összehasonlítás. Akaratlanul is megtesszük, de persze tudatosan is, főleg mert sokan kérdezik, hogy akkor mégis hol jobb.
De nincsenek válaszok.
Mindig ott dörömböl bennünk is a kérdés, vajon hol is lenne jobb nekünk, melyik országban.
De persze nincs rá jó válasz.
Idén sem. 
[ Read More ]

Legkisebbnek lenni


Úgy látom, hogy harmadik gyereknek lenni nagyon jó.Legalábbis Bende nagyon élvezi ezt a kitüntetett pozíciót. Na, nem mintha egy pillanatra is elhinné, hogy legkisebbnek lenni azt jelenti, hogy bármiben is megmondhatják neki a nagyok, hogy mit csináljon. Három év alatt ő lett az alfahím és az irányító-parancsoló-megmondó ember.

Sokat nőtt, komolyodott mióta ideköltöztünk. Az élet ugyan mindig is kellemes volt vele - de most már könnyebb is. Ráadásul pont a kulcsfontosságú dolgokban változott meg előnyére.
Múltkor panaszkodtam, Mollynak, hogy mennyire nincs étvágya a fiamnak, nem eszik semmit, csak palacsintát és tejberizst. Minden másra fújjog, különösen a húsra. Tejet azt inna, de mivel kiütéses lesz tőle a nyaka, ezért csak szójatejet adunk neki, amit meg nem szeret. Persze alma, körte, banán az még menő, meg a nutellás kenyér. De semmi, ami nem édes, le nem menne a torkán. Mivel már hónapok óta ez a helyzet, kezdek aggódni. Különösen, mert itt az oviban nincs menü, azt eszik, amit adunk neki - és ha nem akarom, hogy éhezzen egész nap, muszáj olyat adnom, amit megeszik, különben képes egész nap éhen várni minket, amitől aztán senkinek nem lesz jókedve.
Úgy látszik, csak kívánnom kellett, mert másnap megtörtént a csoda (legalábbis számomra igazi csoda volt) Bende megevett egy kicsi rántott husit, utána való nap egy kis virslit is, és a helyzet azóta csak javult. Tegnap egy akkora szelet fasírtot nyomott be, hogy csak úgy lestem. És bár nem szereti, most már megint megeszi a krémleveseket is, amiben karfioltól kezdve a brokkolin át a káposztáig én mindent belefőzök. A családból mindenki imádja - Bende hetekig minden nap sírt, hogy miért kell ezt ennie és nem akarja, de aztán kis krutonnal (felkockázott piritós) csak bement egy kicsi, és most már sírás nélkül is becuppan egy nagy adag. Bár nem mondom, hogy a kedvence, de nincs minden este zokogás azon, hogy csináljak neki palacsintát, mert semmi mást nem hajlandó megenni. (Megjegyzem, harmadik gyereknek azért is jó lenni, mert a rutinos anya nem kezd el meddő vitát egy éhes gyerekkel arról, hogy teli a hűtő minden mással, hanem rezignáltan összedobja a palacsintát, amiből aztán persze mindenkinek kell, szóval kis adaggal nem érdemes próbálkozni.)
Megmondom őszintén, jó darabig nem aggódtam amiatt, hogy nem eszik, csak mini adagokat, és abból se feltétlen a legegészségesebbeket, mert úgy voltam vele, hogy mi viszont igen. Mutatjuk a jó példát, és Bende lelkes kóstolója is a kajáknak, csak épp ki is köpött mindent, és közölte, hogy akkor inkább tejberizs. Vagy palacsinta. És ilyenkor hiába mondtam, hogy nincs, elfogyott stb - akkor sem evett mást, inkább semmit. Az éhes, nyűgös háromévessel meg nehéz aztán kijönni, értelmetlen az eszére hatni, így hát mentem a könnyebb úton, remélve, hogy majd észhez tér. Nem mondom, nehéz volt kivárni - de úgy tűnik, hogy most már csak a borsót és a babot kell vele megszerettetnem, azon kívül mindent megeszik. (Ezeket is, csak kiköpi. Újra és újra. Én meg adom neki, újra és újra. Előbb utóbb győzni fogok, tudom.)
Ezzel párhuzamosan a szobatisztaság project is szépen megerősödött. Ugyan már tavaly nyáron is próbálkoztunk vele, hogy had járjon pelenka nélkül, de egyáltalán nem érdekelte a téma. Akkor és ott jött, aminek jönnie kellett, amikor akart. Láttam Bendén, hogy bár két és fél éves, szóval kora szerint akár erőltethetnénk is a dolgot, de nem érdemes, mert nem érdekli. Mesélhetek én neki arról, hogy a nagyfiúk hogyan csinálják, neki ez nem téma. Az oviban kezdtük el újra, mert mondták, hogy ők ezt szívesen bevállalják. Hát legyen, gondoltuk. És lőn, 1-2 kisebb balesettől eltekintve, pillanatok alatt rájött, hogy mi az elvárás. De csak ott tartotta be a szabályt. Gyakran előfordult, hogy kiléptünk az oviból, és két perc múlva már jött is a baleset. Nekünk már nem akarta produkálni magát. Vicces volt figyelni (és persze rohadt idegesítő is egyben) hogy napról napra nőtt a távolság, amit száraz gatyával meg tudtunk tenni. Nagy öröm volt először szárazon hazaérni (és aztán persze ajtón belül rögtön takarítani) míg végül most ott tartunk, hogy csak éjszakára adunk rá pelenkát, de gyakran az is száraz marad.
De ami a legjobb, hogy az alvása teljesen rendeződött. Mióta a tesókkal alszik egy szobában, könnyebben elalszik este és gyakran ébreszteni kell reggel, hogy induljunk az oviba. Nagy szó ez ahhoz képest, hogy  egy éve még gyakran háromóránknét ébredt. Megjegyzem, nem csináltunk semmiféle hókuszpókuszt. Egyszerűen megért rá, gondolom.
És nem, a cicit még nem hagyta abba, bár szép lassan kezdi azt is kinőni. Az esti elalváshoz már nem kéri, és hétköznap reggel sincs rá szükség, csak hétvégén, amikor azért össze szoktunk bújni a nagy ágyban. Viszont a déli alvás enélkül elképzelhetetlen. Merthogy az még minden nap van. De hát ez is változik - most itt durmol mögöttem, és nem én altattam el. Borsikával összebújtak a díványon és egy vámpíros könyvből olvasott fel neki (a nagytesók előnye ugyebár...) Addig, addig duruzsolt, míg Bende álomba gömbölyödött mellette.
Nekem persze könnyebb lenne, ha ez a hároméves nagyfiú az oviban aludna - de itt ez nem divat. Hát úgy csináljuk, hogy hazahozom, kicsit még játszik, aztán az ölembe bújik és szépen elszunyókál.
A beszéde miatt sem aggódom már - elmond magyarul mindent, amit szeretne. Bár szerintem kevés verset, mondókát tud, de ez megint olyan, ami nem nagyon érdekli. Nem akarja visszamondani, utánozni, én meg nem erőltetem. Bízom benne, hogy ha azért én mondogatom, akkor majd előbb-utóbb meg lesz az eredménye. Viszont nagyon szeret rajzolni és gyurmázni. Hetente veszünk új gyurmakészletet, hogy a sok szép színt aztán hosszú órák munkájával szépen összekeverje egységes libafossá. Aztán egy darabig, míg ki nem szárad, még azt is formázgatjuk egy darabig, és amikor már törik, akkor jöhet egy újabb egy eurós beruházás a kínaiban. Ez amúgy közösségi program, azt szereti, ha valaki melléül és szép kígyókat formál, amiket ő késsel szétvagdoshat.
A rajzolást se egyedül szereti csinálni - a párosítós feladatok a kedvencei (kösd össze a nyuszit a répával, vagy találd meg mit eszik a kutya) azt is szereti, ha rajzolok egy utat és neki úgy kell vonalat húznia, hogy benne maradjon az útban, illetve az új kedvence, hogy rajzoljak apró csillagokat (kockát, szívecskét stb) és bekarikázza, vagy ő rajzol pöttyöket és én karikázzam.
13.5 kiló és nincs még egy méter.
Amikor elalszik, és ölbe vesszük, akkor olyan nagyon pici. Gyönyörű, csókolnivaló szája van, és nagyon jó vele puszilkodni, összebújni. Reggelenként mindig elmondja, hogy mit álmodik, általában "autósat". A kedvenc játéka, hogy kiszedi a kisautóit és sorba állítja őket a terepasztalos szőnyegen. Aztán elindul a konvoj és minden egyes darabot előrébb visz. Mindig van szempont, ami alapján kikerülnek. Van, hogy csak a piros kell, van, hogy csak a munkagépek, vagy a nénósok.
Viszont mindig gyönyörűen elpakol maga után, ha befejezi a játékot. (Ilyen gyerekem se volt még...)
De minden cukorfalatos édessége mögött ott a fiú, aki imádja a pukis poénokat, aki szeret messzire köpködőset játszani, a szörnybabáját elcserélte a szomszéd kisfiúval egy pisztolyra, és arról álmodozik, hogy bárcsak kapna egy kardot is. Aki az egyik kezével simogatja a lányokat, a másikkal pedig odacsap és nagyot ordít, hogy mindenki megijedjen.
Aki már nem fürtös angyal, hanem helyesen megnyírt kisfiú.
És hevesen tiltakozik, ha valaki azt mondja róla, hogy cuki.
Merthogy ő nem az.
Ő férfi.
Hároméves.



[ Read More ]

100 spanyol ige


Pontosan száz igét írtunk fel tegnap a táblára, spanyolórán, amikor egy összefoglalás keretében az volt a feladat, hogy gyűjtsük össze, mit tudunk már. Elképesztő szám. Mi arra tippeltünk, hogy talán 30-40-t össze tudunk majd szedni, de aztán csak mondtuk, mondtuk az újabb és újabb szavakat és tessék, a végén összejött száz. Nem mondom, hogy mindet gondolkodás nélkül nyomom, de ahhoz képest, hogy három hete járok tanfolyamra és hogy ehhez azért még jön legalább ennyi főnév és melléknév is, az eredmény nem rossz. Eljutottam odáig, hogy képes vagyok egyszerű mondatokat összerakni és nem rettegek meg, ha szóba kell állnom a spanyol szomszédokkal. Bejött, amit reméltem. Az intenzív tanfolyamon rengeteget tanultam. De természetesen én haladtam a legkevesebbet a nyelvvel, mióta itt vagyunk.

Nem tudok nem eldicsekedni Borsinak ezzel a 8 pontos dolgozatával, amit nyelvtanból írt. Spanyol nyelvtanból. Hangsúlyoznám, nem a nyelvből, nyelvtanból. A 10 pontból 8-t ért el, ami négyesnek felel meg errefelé. Ahhoz képest, hogy három hónapja még egy büdös szót se tudott ezen a nyelven, ez nem kis haladás. Az osztályban az egyik legjobb lett amúgy az ő dolgozata, lehagyva sok anyanyelvi gyereket. (Furcsa amúgy nekem, hogy itt nem pipálnak, ez a firkának tűnő jel a helyeslés jele errefelé - ami nem jó, azt iksszel jelölik.)
Nem kisebb eredmény az sem, hogy Bíbor ugyanekkor egy hétpontos dolgozatot hozott haza környezetismeretből. A téma Andalúzia közigazgatási rendszere. Durván nehéz téma volt az is, szenvedtek vele az osztálytársak is, Bíbornak se volt a kedvence - de megugrotta. Nem is rosszul.
Ezzel párhuzamosan a tanulnivalók mennyisége is meglehetősen lecsökkent. Mivel jobban oda tudnak figyelni órán, meg tudják csinálni a többiekkel együtt a feladatokat, már nincs estig tanulás. Egyre több játék fér bele a délutánokba.
Persze kinn, a ház előtt, a helyi gyerekekkel.
Fele angol, fele spanyol.
Csicseregnek is rendesen mindkét nyelven. Behallom időnként, hogy használják mindkettőt. Nyilván, az angol szívesebben, de ha muszáj, akkor spanyolul is magyaráznak. Ami nem megy azonnal, azt kézzel-lábbal elmutogatják, vagy kihasználják a többi kétnyelvű gyerek segítségét.
Egyre több spanyol szó szivárog bele a mindennapi életünkbe is. "Vale!' - kiáltják vissza, ha kérünk valamit, azaz "jó". "Cono" a környezetismeret.
Egymás között is előveszik néha a spanyolt, amikor játszanak. Merthogy a nyelvtanulás azért nekik még mindig játék. És jó móka. Élvezik.
Bende beszédében is egyre több a felismerhető spanyol kifejezés. Múltkor beütötte a fejét, és mikor vigasztaltuk, ő is hozzátette: "No pase nada" azaz semmi nem történt. De a Legóból épített kocka neki most éppen "muy grande" és ha megkérdezem, mit csináltak az oviban, akkor közli, hogy "circulot" azaz karikáztak valami feladatlapot.
Vicces amúgy, hogy velünk főleg magyarul beszél - de ha kimegyünk a ház elé, akkor a spanyol gyerekekkel, szomszédokkal újra és újra előveszi a halandzsanyelvet, de most már spanyol akcentussal és intonációval. Felviszi a hangsúlyt és úgy teszi hozzá a mondataihoz, hogy "éééé", mint egy igazi spanyol kiskölyök.
Arról fogalmam sincsen róla, hogy mit ért angolul és spanyolul, mert rendszeresen néz angol meséket, és ha időnként angolul kérek tőle valamit, akkor elég pontosan megcsinálja. De abban se vagyok biztos, hogy a spanyolja milyen szinten áll, mert amikor az utcán spanyol pasikkal haverkodik, akkor szokott nekik válaszolni is, meg nem mondom, hogy értelmeset vagy halandzsát. De elég jól el van vele.
Nekem most úgy tűnik, hogy kicsit ugyan lassabban haladnak a gyerekek a spanyollal, mint annak idején az angollal - de lehet, hogy csak azért, mert a spanyol iskolarendszer hasonló a magyarhoz. Van tananyag, frontális oktatás, tankönyv, számonkérés - és ebben a rendszerben nagyon fontos, hogy mennyit ért a gyerek és hogyan tudja magát kifejezni.
Az angol suliban ezzel szemben több volt a kreatív tárgy, a mese, az eljátszása a dolgoknak, a kísérletezés, a tapasztalás, így jobban tudtak a nyelv ismerete nélkül is belevonódni az osztály életébe, munkájába.
Mindenesetre elképesztő iramban haladnak. Különösen Borsi, aki szokás szerint két ismert szót ötféleképp rak össze és gátlás nélkül használja amit tud. Ellentétben Bíborral, aki most is inkább hallgat és úgy gondolja, hogy majd amikor tökéletesen birtokolja a nyelvet, akkor fog majd csak megszólalni. Mi emiatt nem aggódunk, mert ez volt Angliában is az ő stratégiája, és a tanárok meg is döbbentek, amikor fél év után olyan fogalmazásokat írt angolul, amivel lepipált mindenkit.
Itt kicsit kisebb a türelem - elég sokat csesztetik a suliban, hogy beszéljen többet, használja többet a spanyol nyelvet, ne beszéljen órán angolul, ne kérje meg a többieket, hogy fordítsanak neki. Ő nem érti, hogy miért nem hagyják a saját ritmusában fejlődni - a tanárok nem értik, hogy miért nem fogad szót, így most ott van némi súrlódás, de remélem, hogy ez pár hónap múlva magától elsimul.
Különösen, mert azért elég jól teljesítenek. Legalábbis szerintem Nem mondom, hogy nincs az eredményeik mögött nagyon sok munka. Hiszen ott ülnek napi hat órát a suliban, és aztán itthon is lecke, külön spanyol és néha még a magyar-angol tananyag is előkerül. De én úgy vagyok vele, hogy most van ennek itt az ideje.És látom, hogy képesek is rá. Egyenlőre nem érzem, hogy túl lennének terhelve. Jól alszanak, jól esznek, sokat mozognak, és mostanában már betegek se voltak. Nem látom, hogy megugorhatatlan akadályokat tettünk volna eléjük - viszont ha a spanyolt is megtanulják olyan szinten, mint az angolt, akkor azt számoltuk a férjemmel, hogy a Föld bolygó felén már megértetik magukat. Ami azért nem rossz...
[ Read More ]

"Ennyit még soha nem fáztam egész életemben"

Most beszéltem anyukámmal, aki elmesélte, hogy Magyarországon hull a hó, én meg elmondtam, neki, hogy az én gyerekeim éppen pulcsi nélkül görkoriznak a ház előtt. Az ajtó nyitva, szabadon rohangálnak ki-be. A nap szikrázik, a nedves ruha pillanatok alatt megszárad a kötélen. Nem tagadom, most nagyon kellemes az idő. De furcsa módon sokat fázunk, és a legtöbbet itt, benn, a lakásban. És ez nem a mi egyedi élményünk. Nagyon sok magyar ismerősünk mesélte, hogy "ennyit még soha nem fázott egész életében, mint itt, Spanyolországban."

Ebben a házban ugyanis nincs fűtés. Nem felejtették ki - errefelé ez nem alapfelszerelés. A szomszédnál mondjuk van egy kandalló, a barátnőméknél fűteni is lehet a légkondival és mi is beszereztünk két radiátort a hálószobákba. Muszáj volt. Pláne, hogy nálunk valami furcsa módon öklömnyi nagy szellőzőlyukak vannak a falban - bedrótozva, hogy bogár ne másszon be, de amikor fúj a szél, akkor csak úgy süvít be rajta a hideg. És mivel dombtetőn van a házunk, szél az gyakran van. Az a kicsi meleg amit mi belelehelünk a szobába, pillanatok alatt kiszökik rajta. Kartonlapokkal betakartuk, így most elviselhetőbb a helyzet, de azért a ház hideg.
Nagyon.
Éjszakánként ugyanis lehűl a levegő, és mivel a házak úgy vannak építve, hogy lehetőleg minél árnyékosabbak legyenek, és ne melegedjenek fel, így ez a januári napfény, ami most kinn tombol nem forrósítja fel a lakást. A márványpadló is ontja magából a hideget. Nyilván nagyon kellemes lesz majd a 40 fokos nyári hőségben - de most kifejezetten kellemetlen.
Nem gondoltam volna, hogy a polárpizsi, a meleg takaró, a köntös, a puhi zokni milyen fontosak lesznek. Fel se merült bennem, hogy itt a házban bizony nem ülhetünk le tévét nézni anélkül, hogy be ne takaróznánk alaposan. Hogy éjszaka még az én állandóan kitakarózó gyerekem is nyakig beburkolva fog aludni. Vagy hogy reggelente ilyen rettenetesen rémesen nehéz lesz kimászni a jó meleg ágyikóból és elmenni a hideg fürdőszobáig.
Vagy, hogy a hatalmas, árnyékos teraszt egyáltalán nem tudjuk kihasználni, mert ilyenkor szeles és hideg. Nem süt oda a nap. Nyáron ez aranyat ér majd - most teljesen kihalt. Senki se megy ki ilyenkor. A szomszéd egyenesen a teraszajtó elé tolta az ülőgarnitúrát. Ők itt laknak már évek óta - tudják, hogy ilyenkor ez a terület használhatatlan.
Nem úgy, mint az utca a ház előtt, amire amikor ideköltöztünk oda se figyeltünk - - mostanra azonban kiderült, hogy ez az igazi közösségi tér. Odasüt a nap már kora reggel, védett, szélcsendes és nagyon nyugodt. Nem meglepő hát, hogy már reggel 9-től folyamatosan csengettek a szomszéd gyerekek és kérdezték, hogy a mieink mikor mennek ki játszani. Aki ugyanis nem akar fázni, az errefelé nem benn gubbaszt, hanem kimegy a szabadba. Ahol süt a nap. Aminek nem csak ereje, de bizony erős fénye is van. Napszemüveg nélkül már el se indulok otthonról. Mondom én, aki Magyarországon maximum divatcikként vettem fel néha egy-egy darabot, soha nem szükségből. Itt meg, néha azt érzem, hogy megvakulok annyi fény van. És még csak január van. Kellemes, napos január.
Párás január.
Eső az nincs már szerencsére - azt novemberben egy évre letudtuk. Mondják a helyiek, hogy az elmúlt száz év legesősebb novembere volt ez, nem csoda, hogy mi is kiakadtunk rajta. Akkor még azt hittük, hogy az a pár folt, ami a plafonon megjelenik, talán beázás.
De aztán rájöttünk, hogy penész.
Először reménykedtünk, hogy az esős hónap elmúltával majd kiszárad a lakás, de mostanra kiderült, hogy a helyzet ennél jóval súlyosabb. Hiába törölgetjük Domestosos kendővel, a plafon szépen, lassan - de folyamatosan penészedik. Újra és újra visszatér.
A tenger tehet róla - mondják. Nagy a páratartalom. Ami jó a tüdőnek - de rossz a vasnak (minden pillanatok alatt elkorhad) és kedvez a penésznek.
Ami viszont jó hír, hogy eddig nem láttunk nagy csótányokat errefelé - a szomszédok szerint itt nincs. Ez egy új építésű házsor.
Van viszont pók. Jó nagy, szőröslábú, fekete. Eddig egy tévedt csak be a hálószobánkba, énkishíján szívinfarktust kaptam tőle. De a szomszédasszony szerint, ez még csak a kezdet. Majd nyáron, akkor majd jó sok lesz a teraszon. És mivel nyitva az ajtó, időnként be is tántorognak. De ne aggódjak, van valami szer, amivel fel kell mosni az ajtó környékét és az távol tartja őket. Remélhetőleg.
Szóval furcsa ez. Hideg is van, meleg is van, fázunk is és melegünk is van. Mindezt egy napon belül. Mondjuk a hideg se olyan minuszos, és egyenlőre a meleg se gatyarohasztó. Olyan, mint egy kellemes májusi nap, és pont úgy illatozik a föld, mint otthon, amikor rásüt a nap. És ugyanolyan illata van az estéknek is. Nincs hozzá hideg, legalábbis ameddig kinn van az ember, nem fázik.
De hát egy idő után hazamegy a márványos, hűvös, fűtés nélküli lakásba, és ott már azért kicsit megdermednek az ujjai. Hát felveszem a pulcsim. És várom, hogy jöjjön a nyár. Az igazi, medencézős, gatyarohasztós.
[ Read More ]

Spanyol szülinap


Ha az ember csak egyetlen egy országban él egész életében, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a világ alapvetően mindenütt ugyanolyan. Mert persze tudjuk, hogy az angolok teáznak, a spanyolok meg sziesztáznak, de ezekre úgy tekintünk, mint afféle érdekes különcségekre, helyi jellegzetességre, olyan turistakönyvekbe való viccességre. Hogy mennyire más tud lenni valójában egy kultúra, az akkor derül ki, ha benne élünk. Az igazi meglepetés mindig az, ha olyan dolgok is másképpen vannak, amiről fel se tételeznénk. 

Otthon ugyebár ha egy gyereknek szülinapja van, akkor bevisz egy kis sütit vagy egy tortát a suliba/oviba és ott szépen felköszöntik. Angliában nincs tortázás - helyette egy nagy doboz csokit kell bevinni, ha lehet dobozostul, és készüljünk fel rá, hogy nemcsak azt kérdezik meg, hogy nyomokban tartalmaz-e mogyorót/diót, hanem azt is, hogy vegetáriánusok számára biztonságosan fogyasztható-e. (Ha zselatin van benne, akkor nem, mert az állati alapanyag....)
Spanyolországban se torta, se csoki. Itt ugyanis az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékokat. Minden egyes osztálytársnak. Ez olyannyira általános, hogy nincs olyan bolt, ahol ne lehetne venni ilyen répa alakú, alkar nagyságú egységcsomagot. Darabja 70 cent-1 euro között van (olyan 250-300 Ft) ebből kell 30 darabot beszerezni, nehogy valaki kimaradjon.
Nekem se a csomag nem tetszik (vacak gumicokor, csipsz, rágó, pattogós cukor van benne) se a szokás - de nincs mit tenni - Rómában ugyebár, mint a Rómaiak. Kivétel nincs.
Amikor Borsi az első (!) tanítási napon egy ilyen csomaggal állított haza, még meglepődtünk, aztán kicsit azon is, hogy mindez Bende ovijában is dívik, de azóta hozzászoktunk. Kapjuk majd minden héten - vettünk is belőle három nagy szatyorrral, amikor Bíbor szülinapja közeledett, amikor a nagy nap elérkezett, ezzel ment suliba - és egy nagy jelvénnyel a pulcsiján: '11 today' - tehát, hogy épp ma 11 éves.
Nem tudom, mi az oka, de mostanában minden ünnepségünk olyan zavarosra sikeredik. Miért is lett volna ez kivételes alkalom? A gyerekek most egészségesek voltak (lekopogom!!!) de mi Zsolttal még mindig csúnyán köhögünk. Ráadásul drága férjemnek letört egy darab a fogából, és a fogorvosi kezelés után úgy megdagadt az arca, mintha egy golflabdát tartana a szájában. (Négyóránként fájdalomcsillapító, antibiotikum és nem túl jó kedv lett az eredménye, ráadásul a fogat minden kezelés ellenére nem is biztos, hogy érdemes megtartani.)
Persze az efféle nehézségek túlélésében már rutinosak vagyunk, nem is ez zavarta meg az erőteret. Volt ennél nagyobb gondunk is, név szerint az az ötnapos kis utazás Angliába, ahová a férjem és a két lány indult éppen Bíbor szülinapja utáni napon.
Haza.
A lányok így mondták.
És tényleg, nekik az egy kicsit tényleg haza. Ismerős utcák, barátok, sulilátogatás és a régi lakásunk.
Mondjuk az iskolában eléggé meglepődtek azon, mikor felhívtuk őket és bejelentettük a szándékunkat, hogy a lányok bemennének régi osztályukba, mert mint kiderült, csak az iskola hallgatóira érvényes a biztosításuk, és először kétségbe estek, mi tesznek majd, ha valami baleset éri őket. De végül is megengedték, hogy bemenjenek, kedden fél3-tól-3-ig. Mi egy picit hosszabb látogatásban reménykedtünk, de ennek is örülünk. Ha úgy vesszük, ez is merész rugalmasság a szabálykövető angoloktól.
Bíbor persze örül az időzítésnek, mert ez így kicsit olyan, mintha a szülinapjára kapta volna az utat, ráadásul sikerült megszervezni, hogy már az érkezés napján ott alhat Georgia barátnőjénél. Kicsit féltem, hogy az anyja nem fog belemenni, mert ő nem olyan lelkes e barátságot illetően, de gondolom nem volt szíve nemet mondani a lányának, aki amúgy éppen olyan nagyon várja ezt a találkozást, mint az én csemetém. Igazi nagy barátság ez, mindketten gyakran emlegetik a másikat, rendszeresen emileznek, leveleznek. És hát lesz is mit megbeszélniük, mert ahogy hallottam, mindkét felet érték élmények.
No, de ami a gyerekeknek móka és kacagás, az a apa és anya számára intézendő papírhegyeket jelent, szervezést, bejelentést, pakolást és annyi munkát, hogy az egész hétre lefoglalt mindkettőnket.
Mindez alapesetben is jelent némi plusz teendőt - és hát ugyebár erre jött rá még a szülinap is, amit én hajlamos lettem volna a körülmények miatt spártaian intézni, de hát nem lehetett.
Merthogy Borsika lányom elém állt két nappal az ominózus ünnep előtti estén, és közölte, hogy ő Bíbornak lapbbokot akar csinálni. És nem csak szája volt, de egy rakás terve is. És mutatta az A4-es papírlapot, amire ő már pontos rajzokat készített, mi, hová kerüljön, hogyan nézzen ki, hogyan hajtogassuk, milyen fotók kerüljenek bele. És még egy verset is írt a nővérének. És ez a vers olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szívem elhessegetni, hogy ez már késő, hogy nincs már rá idő. Mert annyi szív és lélek volt a terveiben, hogy tudtam, ez most muszáj. Akkor is, ha nem alszom, ha megszakadok.Meg hát értettem én - napok/hetek óta lapbookokat gyártunk, hát persze, hogy ő is ebben gondolkodik.
Csak hát volt egy kis probléma - mikor csináljuk meg???? Mert hát aznap este 8-kor már nem kezdhettünk neki. Másnap meg este 7-ig külön spanyol, utána lecke, aztán már rögtön a buli. Egy megoldás volt, ha mindent előkészítek, így hát aznap éjjel Borsika lányom útmutatásai alapján nekiláttam elkészíteni a lapbook alapot, válogattam fotókat, begépeltem a verset, gyűjtöttem anyagokat és képeket a netről - szóval mindent előkészítettem, mint a tévés szakácsnőnek az aprított hagymát és egyéb hozzávalókat, hogy nekik már csak össze kelljen rottyantani az egészet és voilá, bejelenteni, hogy jó étvágyat.
Így amikor másnap este 9-kor végre le tudtuk ülni lapbookot csinálni, akkor egy röpke óra alatt sikerült is befejezni, és megérte dolgozni rajta, mert messze ez lett a legjobb ajándék, amit a nagylány kapott, és mind boldogok voltunk, hogy a középső így lepipált minket találékonyságban. Persze volt torta is, meg fülbevaló, meg babaruha, meg nagyon profi görkori és néhány könyv is angolul és spanyolul.Sőt, még vendégek és buli is. Utóbbi nem volt nagyon hosszú, mert tényleg pakolni kellett, de azért volt móka-kacagás, ne érje szó a ház elejét.
Másnap reggel pedig a szívem egyik fele a lányokkal és a férjemmel együtt elutazott Angliába, és én itt maradtam a kicsi gengszterrel kettesben, aki persze rögtön belázasodott, így minden tervemnek, (miszerint majd én takarítok, dogozok, pihenek, spanyolórára megyek) lőttek. Bevallom, igazából meg sem lepődtem. Valahogy ez olyan természetes volt...
[ Read More ]

Nagyon nem mindegy

 
Az a helyzet, hogy beleszerettem a spanyol nyelvbe és nagyon élvezem, hogy minden nap suliba járok. Bizony, bizony, ennyit számít egy jó tanár!

Mert hogy ez végre jó! Pontosan ellentéte az eddigi nyögvenyelős spanyolóráimnak. Érdekes, izgalmas, pörgős, folyamatosan beszélnem kell spanyolul és a tankönyv (ami valójában egy fénymásolt lapokból álló dosszié) csak váz, semmi 1-es, 2-es feladat. Csak abban segít, hogy legyen egy váz, ami mentén haladunk - de a valósi tartalmat ott helyben, együtt találjuk ki. Logikus, hiszen így lehet igazán személyre szabott az oktatás. Olyan dolgokról beszélünk, ami személyesen minket érdekel, és ránk vonatkozik, olyan szavakat tanulunk meg, amik nekünk kellenek. Nyilván az is segít, hogy csak hárman vagyunk az órán, de ez csak apró különbség ahhoz képest, hogy ennek a pasinak van humora és élvezi a tanítást! A prospektus szerint 25 éve tanít itt spanyolt, de szerencsére nem unta meg, én inkább úgy látom, hogy letisztult a fejében, hogyan is kell átadni a nyelvet, mik a tipikus hibák, amiket a nyelvtanulók elkövetnek, hogyan tudja minél egyszerűbben és logikusabbak átadni a nyelvet magát. Ezért az ő interpretálásában minden, mindennel összefügg, logikus és izgalmas. Rengeteget mesél a szavak, kifejezések kulturális hátteréről, eredetéről, hasonlóságáról az angollal, ami meg azért jó, mert ez engem érdekel. Meg kell mondanom, nagyon egy húron pendülünk, csomószor összenézünk, "összekacsintunk". Nem kell félreérteni - a pasi olyan 60-70 között van, csak intellektuális szikrák pattognak közöttünk, de azok nagyon.
Hasonló könyveket szeretünk, hasonló habitusú, kulturális hátterű emberek vagyunk, a két bokszoló osztálytársam nagyon jó pasi - de hát azért hát... elég egyszerű emberek. Mondjuk őket kevésbé zaklatja fel, hogy ha egy szónak görög eredete van vagy latin, én ezekért nagyon tudok lelkesedni.
Most pénteken egyedül voltam, mert az mindkét srác elutazott - mi ezért kicsit ismételtünk, és közben persze dumáltunk is sokat. Egészen meglepett, amikor rájöttem, hogy engem az angol, mint közvetítőnyelv már egyáltalán nem zavar.
Közbevetem, ez egyáltalán nem magától értetődő dolog. Sokaktól hallottam már, hogy milyen nehezen váltanak nyelvek között, és ezt én is megtapasztaltam, amikor sok-sok évvel ezelőtt, Németországban töltöttem egy fél évet és az egyetemen úgy gondoltam, hogy felveszek egy angol nyelvórát is. Döbbenetes volt megélnem, hogy nem tudok a két nyelv között váltani. Akkor még elvileg mindkettő egészen jól ment, de ebben a kevert szituációban, ahol mindkettőt használni kellett volna, mondjuk egy fordításhoz, egyszerűen leblokkolt az agyam és még a legegyszerűbb mondatoknál is szenvedtem.
Most pénteken rájöttem: ez elmúlt.
A két év Anglia ha tökéletessé nem is tette a nyelvtudásom, de magától értetődővé igen és kicsit sem zavar, ha angolul magyarázzák a spanyolt. Amit a tanár gyakran megtesz, lévén ő maga is az. John Taylor a neve, ennél átlagosabb angol név talán nem is létezik. Walesben született, és azt mesélte, hogy gyerekkorában még walesiül is beszélt, de azóta tökéletesen elfelejtette. (Így kicsit megnyugtat, hogy a német is kiesett a fejemből...)
Kellemes meglepetés az amúgy, hogy rájöttem, ha szépen, tisztán és lassan beszélnek hozzám spanyolul, akkor azt is egészen jól megértem. És ez a tanár (rutinja van) képes egyszerűen beszélni és azért ez elég sok sikerélményt ad. Rengeteg viccet is mesél, vicces esetet, nem fél attól sem, ha pikáns egy történet. Ami amúgy azért is jó, mert az ilyenek persze jobban megmaradnak az emberben.
Például a "pollo" szót tanultuk, ami csirkehúst jelent. Furcsa módon, ez hímnemű szó - noha a csirke maga ugyebár egy nőnemű állat. De mivel ez már maga a "halott hús" amit a boltban adnak, ez teljesen normális dolognak számít.
De hát sokan, akik még nem mesterei a nyelvnek igyekeznek egyeztetni, és próbálnak logikusan gondolkodni, ezért hát turistákkal és kezdő nyelvtanulókkal előfordulhat, hogy "pollo" helyett a boltban mondjuk "polla"t kérnek.
Nagy hiba. 
Bár csak egy kicsi betű a különbség, nagyon mást jelent a két szó.
A polla ugyanis a férfi nemiszerv. (Ami külön vicces ugyebár, mert hát egy hímtagnak hogyan lehet nőnemű nevet adni??? De hát a spanyolban így van. A férfi nemiszervnek nőnemű az elnevezése, a nőinek meg hímnemű. Hát nem őrület?)
Szóval mesélte a tanár, hogy múltkor a boltban sorban állt és előtte egy tanítványa kért éppen csirkét, aki nem vette észre őt. De hát szegény a nagy igyekezetében nem "pollo"-t mondott, hanem "polla"-t.
Az eladónak arcizma se rezzent, hanem visszakérdezett.
"És mekkorát szeretne? Kicsit vagy nagyot?"
Szegény csaj nem értette, hogy miért kezd el körülötte mindenki röhögni.
De ha az ember hibátlanul mond mindent, még akkor is kelthet derültséget.
Például megtudtam, hogy ha tojást keresek a boltban, akkor soha, se SOHA ne kérdezzem meg, hogy hol találom. Azt bizony egyedül kell felfedezni.
Mert ha megkérdezek egy eladót, akkor az tuti röhögni fog és ha nagy humoránál van, akkor a saját gatyájára fog mutatni. Merthogy a tojás (huevo) és a here ugyanazon szó. Ezért a spanyolok inkább egyiket se mondják ki.
Nyilván ezek nem a legfontosabb szavak, kifejezések és szituációk. De mennyivel izgalmasabb és mókásabb így tanulni, mint azt felböförészni, hogy "Juan olvas" aztán felmondani az "ar" igék ragozását.És micsoda meglepetés, ha az ember egy jót nevetett, utána szívesebben megszólal, akármilyen béna és kezdő is és csodák csodája kiderül, hogy már egy csomó dolgot el is tud mondani és bármilyen fáradt is, este azért szívesen előveszi a tankönyvét, mert hirtelen az egész spanyol nyelv érdekes lett. Meg különben sem akarok béna lenni a vicces tanárbácsi előtt.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...