Három gyerekkel irány Spanyolország!

Egy teljes hónapot bírtunk ki betegség nélkül. De ha van valami, ami biztos, akkor az, hogy egy háromévessel sokáig nem tart ez az állapot.

A szakértő és gondos szülői szem persze a legelső jeleket is azonnal kiszúrja. Egy kis köhögés a medencében. A férjem persze rögtön huhogni kezdett, és mondogatta, hogy inkább ne vigyük mostantól   lubickolni, de tiltsa meg ezt valaki 30 fokban a pancsolni vágyónak. Ráadásul úgy, hogy a két nagynak semmi baja és számukra az a nap fénypontja, amikor lejutunk a medencébe.
Merthogy már lassan két hete olyan szép idő van, hogy minden nap megyünk. Későn kezdődött a strandidő, de azért is örülünk neki annyira. Ha nagyon fáradtak és kedvetlenek vagyunk (mi felnőttek) akkor is. Legyünk őszinték, ki tudja, talán soha nem lesz többé az életben ilyen jó dolgunk, pár lépés a hatalmas, ingyenes medence. Nagy víz a nagyoknak - kicsi a kicsinek. Tökéletes.
A gyerekeket persze nem kell győzködni arról, hogy ez jó - fél éve nézegetik sóvárogva a medencét, és most, hogy végre elég meleg van, szívük szerint az egész délutánt ott töltenék.
De nem lehet. Merthogy a leckét meg kell előtte írniuk. Sajnos ez nem kihívás. Hiába a gatyarohasztó hőség, a spanyol suliban nincs lazulás. Minden egyes délután több órát töltenek körmöléssel, este 6 előtt így ritkán jutunk le a medencéhez.
Bevallom, én ezt nem bánom annyira - perzsel ez a spanyol nap, éget is rendesen. A lányokat szerencsére inkább csak barnítja, elképesztő színük van már. Én és Bende fehérebb bőrrel vagyunk megverve megáldva, így nekünk ez a késő délutáni időpont éppen ideális. Amíg a lányok a másfél-kétméteres medencében gyakorolják a sellőúszást (békalábbal és légzőpipával természetesen), addig mi a 40 centis kismedencében pancsolunk. Az se olyan kicsi - a kör alakú lábáztató átmérője éppen tíz méter. Viszont a vize kifejezetten meleg. Vízipisztolyozunk, vödörrel locsoljuk egymást (nekem őt nem szabad...), és úsztatjuk a kisebb nagyobb hajóinkat.
A hat utáni időpont nagy előnye, hogy általában egyedül vagyunk - se a spanyolok, se a nyaralók nem kedvelik ezt az intervallumot. Bende, aki a nudizmust preferálja, alig várja, hogy az utolsó idegen is eltűnjön a környékről, már tépi is le magáról a fürdőgatyát. Nagyfiú már ahhoz, hogy szabadon hagyjam pucérkodni - de ha senki nem látja és senkit nem zavar, akkor persze miért is ne.
A lányok is szeretik, ha egyedül birtokolhatják a medencét - gyakorolják a különböző úszásnemeket, én meg csak lesem, milyen biztonságosan mozognak a mélyvízben. Bíboron persze annyira nem lepődöm meg, végül is ő tavaly is egész évben járt úszni, oklevelet is hozott róla, hogy le tud úszni 25 métert - de Borsi, aki oviskora óta nem járt úszni, és legutóbb még minden lélegzetvételhez megállt, most már simán végighasítja a medencét, hátúszás, mellúszás, gyorsúszás - mindegyikben jó.
A békaláb a kedvencük, mert azzal elképesztően gyorsak és kecsesek, azt a hullámzó mozgást gyakorolják most lelkesen, ami a sellős rajzfilmekben a hableányoknak van. Megy nekik - de elismerik, fárasztó. Viszont nem csak barnulnak, látom, hogy izmosodnak is. Különösen Bíbor, akivel megbeszéltem, hogy ha tényleg azt akarja, hogy látszódjanak a karján az izmok, muszáj több fehérjét bevinnie, így most minden nap eszik húst. (Ahhoz képest, hogy eddig a heti egy alkalomért is úgy kellett könyörögni, ez most óriási haladás.)
Aki azt hiszi, hogy a gyerekek a kiadós medencézés után fáradtan ájulnak az ágyba, nagy tévedésben él. Mivel errefelé este 10-ig világos van, nehéz ágyba rakni őket. Egyszerűen nem hiszik el, hogy már este van és aludni kellene, hiába húzzuk be a függönyöket, sötétítő táblákat. A fáradtság csak a szülőket teríti le, a gyerekeket nem érinti.
De nem panaszkodom, nincs is miért. Most pont úgy élünk, ahogyan elképzeltük milyen lesz majd Spanyolországban.
Ebbe az idillbe robbant be a köhögés. Akkor, amikor már azt hittem, hogy nem lesz gond. Mert nyár van - ilyenkor a gyerekek már nem szoktak betegeskedni. De úgy látszik, itt ez sem igaz. Megjelent az az alattomos kicsi torokkaparászás, amivel nem lehet mit kezdeni. Amikor az ember látja, hogy csúszik bele a betegségbe a gyerek, és próbál mindenféle teljesen hiábavaló dolgot tenni, mint a C-vitamin, meleg tea, homeopátiás erősítőszerek - de persze semmi nem használ, napról napra erősödik a köhögés, és ami szerdán  még csak kicsi kuc-kuc volt, az szombat éjjelre fuldoklós, levegő után kapkodós, lázas kínlódássá válik.
De csak éjszaka.
Nappal persze semmi baja nincs a kisembernek, szétszedi a lakást, nyúzza az idegeinket, nem érti, miért nem megyünk sétálni, játszani, fürdeni. Miért is kell neki itthon maradnia?
Merthogy oviba azért menne - mert hiányzik neki valaki. Egy csaj. Naná. Bizony, az én hároméves fiam egy hete azzal lepett meg, hogy közölte, a szíve egy Carmen nevű kislányért lángol, és bizony fáj neki, hogy ő két puszit adott, de Carmen csak egyet adott vissza. Mindezt olyan álmodozó, bárgyú arckifejezéssel, ahogy a pasik szerelmesek szoktak lenni.
De nincs kegyelem - aki éjjel még lázas volt, az nappal hiába kakaskodik, nem megy el sétálni. Pláne most. Merthogy a nap süt, de a szél, az nagyon erősen fúj és az bizony nem kell most a köhögősnek. Nekem se hiányzik most a szeles séta, mert nekem a szemem gyulladt be. Péntek este belement egy kis piszok, és majd egy órán át szúrta. Végül kijött, de hatalmas vörösre duzzadt a környéke és másnapra se lett sokkal szebb, és végül átment kötőhártyagyulladásba, ami aztán átterjedt a másik szememre is. Így most mindkettő vörös, fáj, csipás és könnyezik.
Persze anya azért még nem pihenhet, különösen, hogy tíz nap múlva jön a költöztető cég, és addig mindent dobozba kell varázsolni. Persze tudom én, a betegség soha nem jön jókor - de most, tényleg a legrosszabbkor terített le mindenkit.