Három gyerekkel irány Spanyolország!

Mindenkinek van egy álomúticélja, amikor útnak indul. Amit mindenképp meg akar nézni, ha már ott van. Nekem ez Altamira volt. Merthogy életemben nem láttam még őskori barlangrajzokat. Aztán persze kikötöttünk itt délen, és amikor ránéztem a térképre, kiderült, hogy Altamira olyan messze van, hogy jobban járok, ha ha legközelebb egyenesen odarepülök, mert innen szinte egy teljes nap lenne odaautózni. Mielőtt nagyon elkeseredtem volna, szerencsére kiderült, nem kell teljesen feladni az álmom, mert Andalúziában is vannak őskori barlangrajzok. Sőt, a legrégibbek éppen itt vannak.

A legegyszerűbb megoldásnak a nerjai barlang tűnt, ami közel is van, kiépített, nagy barlang és az útikönyvemben az szerepelt, hogy húszezer éves barlangrajzok vannak benne. Ez az állítás azonban sok szempontból vérzett.
Az igaz, hogy Nerja gyönyörű - egy hatalmas cseppkőbarlang, kiépített, kényelmesen bejárható betonutakkal, kevés lépcsővel, tehát akár kisgyerekkel is el lehet menni. Nem vezetett túra van, mindenki saját tempójában fedezheti fel, és rendes világítás is van benne. Mi ugyan vittünk kabátot, de nem kellett volna - nem igazán hideg a klíma, bár nyilván 40 fokból talán jobban érezni lehet a különbséget.
A hely amúgy meglepően modern, hatalmas parkoló, busz jár ide a városból, mellette egy nagy shop, ahol mindenféle barlangos szuvenírt lehet venni, még mesekönyvet is, büfével, mosdóval. Szóval igazán kívánni se lehet jobbat. Amint belép az ember a barlangba, már kattintják is róla a fotót - persze nem kötelező megvenni, de én mindig örülök, ha lehetőségem van az egész családról képet készíttetni valakivel mert máskülönben mindig lemarad valaki. A kiírás szerint amúgy a barlangban tilos vakuval fotózni - de bár rengeteg teremőr van, senkire nem szólnak ezért.
Aki még nem járt cseppkőbarlangban, annak igazán nagy élmény, csak ajánlani tudom: hatalmas termekkel, a világ egyik legnagyobb cseppkőoszlopával (32 méter magas) és több, nagy belmagasságú teremmel, ahol igazán törpének érezheti magát az ember. Igazán hangulatos a világítás, szerintem jól megtervezték a látványt, világosabb és sötétebb részek követik egymást. A mi kedvencünk a nagyterem volt, ami pont olyan volt, mint az Indiana Jones és a végzet templomában a híres barlang, ahol a csillével menekülnek. A sok kis cseppkő, mint megannyi apró faragvány díszíti itt a barlangot, mint egy régi romváros, egy elhagyatott templom. Szóval sokféle izgalmas dolgot láttunk  - de azokat a híres barlangrajzokat, amikkel reklámozni szokták a barlangot, sehol nem találtuk.
Megkérdeztük az egyik teremőrt, aki összevissza mismásolt, először, azt mondta, hogy a rajzok már nincsenek meg (WTF???) aztán azt, hogy elvitték a múzeumba, ami lenn van a városban (WTF újra) aztán azt, hogy a honlapon kell előre bejelentkezni, mert egy elzárt részen van, és csak tíz éven felüli gyerekekkel lehet látogatni, de csak limitált számú látogatót egednek be.
Hogy mi az igazság, azt nem tudom, mert a honlapon semmiféle lehetőséget nem találtunk arra nézve, hogy hol lehet erre jelentkezni, még csak utalást sem, de ezek a spanyol honlapok amúgy ritkán vannak a helyzet magaslatán, ritkán adnak használható infót. Aztán hogy jobban utánanéztem, ki is derült, hogy az én útikönyvem persze nem tudja jól, mert az itt található festményeket nem a homo sapiens készítette, hanem a neandervölgyi, és nem is húszezer évesek, hanem 40, de ez nem biztos, mert most csinálják épp a szénizotópos vizsgálatot.

A rajz, ami minden Nerjás szuveníren amúgy ott van, egy érdekes, kettős spirált ábrázol, de nem valószínű, hogy a neandervölgyi a DNS-ét akarta volna így megőrizni, (volt egy ilyen elmélet is) valószínűbb, hogy fókákat ábrázol a rajz. Mit mondjak, mindenki döntse el maga, mit lát benne.
Szóval a barlang jó kis program volt, de az én ősemberrajzos igényemet nem elégítette ki, így tovább kutattam és kiderült, ha igazi barlangrajzot akarok nézni, akkor a Cueva de la Piletához kell elmennem.
Bevallom, én már akkor rosszul lettem, amikor a térképen megnéztem, merre van - merthogy légvonalban ugyan közel, de egy brutális szerpentinen keresztül lehet csak odajutni. Mivel én nem nagyon bírom a kanyargós utakat, és a lányok is hajlamosak a rosszullétre, így addig halasztottuk a dolgot, ameddig csak lehetett. De mivel a hónapok teltek, az út meg nem akart kiegyenesedni, végül a héten rászántuk magunkat a kirándulásra. (Csak nem mehetünk el anélkül, hogy ezt látnánk, ha már itt vagyunk...) Mivel előtte elolvastuk a neten, hogy tíz éves kor alatt ez a barlang sem ajánlott, végül úgy döntöttük, Bende menjen az oviba, míg mi letudjuk a túrát. Nem volt rossz döntés.
Megjegyzem, nem tilos elvinni kisebb gyerekeket sem, de a barlang honlapján pontosan leírják, hogy a parkolóból 110 lécső vezet a barlangig, az egy órás túra alatt pedig újabb 200 lépcsőt kell megmászni, benn nincs világítás, kifejezetten kérik, hogy senki ne nyúljon a falakhoz és azt is, hogy próbáljon meg mindenki csendben menni, mert különben nem fogja a csoport hallani a vezetőt. Nyilván egy 7-8-9 éves gyereknek nem okoz gondot ezeknek a szabályoknak a betartása, de egy háromévessel azért nehezebb betartatni a szabályokat.
Szóval Bendét nem vittük - és ezt nem bántam. Először is azért, mert az út tényleg rémes volt. Majdnem kétórán át kanyarogtunk, sok esetben csak egysávos volt az út, beláthatatlan kanyarokkal. (Nekem ez amúgy horror kategória, de hozzáteszem, a férjem gyorsan és biztonságosan vezet, aki nem annyira rutinos és bátor vezető, annak az út simán eltarthat dupla annyi ideig is...) Kitáblázva sincsen, hogy merre kell menni, erőteljesen használni kell a térképet, könnyű eltévedni.A két óra alatt összesen talán 3-4 táblát láttunk, ami jelezte, merre kell menni. Elágazás jóval több volt.
A barlang mindenben ellentéte a Nerjainak. Aki odamegy, az legyen vele tisztában, hogy se mosdó, se büfé nincs, tehát minden ilyen igényét jóval előtte intézze el. (Falu sincs a közelben amúgy...) Egy picike parkoló van a hegy lábánál, a 110 lépcsőt pedig úgy kell elképzelni, hogy óriás sziklákat egymásra dobáltak és minden foknál körülbelül kétszer akkorát kell lépni, mint ahogyan kényelmes lenne. Az út mellett csak egy vékony vaskorlát van, az egy méter alatti gyerekek szerintem simán kieshetnek alatta. Szóval tényleg nem egy gyerekbiztos program.
A barlang 9-13-ig és 16-18 között van nyitva - a szieszta, ugyebár az szent. Egyszerre 25 embert engednek be. Mi délre értünk oda és nagyon megkönnyebbültünk, mert rajtunk kívül 8 másik ember volt csak ott, igaz, ez hétköznap délelőtt volt, tehát azt tudni lehetett, hogy beférünk a 25-be. A jegypénztárnak tűnő kis házikó ablakában volt egy cetli, hogy a legközelebbi csoport 11.30-kor indul, ami ugyebár 12-kor nem túl informatív. De mivel tudtuk, hogy egy órás a túra (köbö) gondoltuk, akkor 12.30-kor kijönnek. És itt jött az aggodalom. Vajon 12.30-kor indítanak még egy túrát? Vagy azt mondják, hogy sorry, jöjjünk vissza délután négyre. Vajon az, hogy 13-ig vannak nyitva azt jelenti, hogy akkor becsukják a barlangot és kész, vagy azt, hogy akkor indul az utolsó csoport? Erre nézve semmiféle infónk nem volt, de azt tudtuk, hogy ezt a brutális szerpentines utat nem tesszük meg mégegyszer a barlang kedvéért, Bende ovija viszont f4-kor bezár, szóval várni nincs esélyünk. Most, vagy soha. Amikor 12.40-kor még mindig nem jött ki senki, kezdtem elveszíteni a reményt. Végül is simán mondhatják, hogy 20 perc múlva záróra, ezt bizony lekéstük.
De szerencsére a vezető jó fej volt és háromnegyed egykor még indított egy utolsó csoportot. Három ember kapott egy lámpást, itt ugyanis nincs világítás, és elindultunk a csúszós, vizes lépcsőkön. Bár ez is kiépített barlang, szóval nem kell kúszni, mászni - azért jóval hidegebb és megterhelőbb benne a séta, mint Nerjában. Túracipő, zokni ajánlott, de a pulcsi azért elég, mert a 200 lécső megmászása közben azért rendesen kimelegszik az ember, ráadásul figyelni kell, mert csúszósak a kövek, könnyen el lehet esni.
Én nagyon szeretem a vezetett túrákat és ez a pasi nagyon érdekeseket mesélt a barlangról és persze a rajzokról is. Megtudtuk, itt van Európában a legtöbb őskori barlangrajz - 3000 darab. Jó része sajnos nem látogatható részen, (például ahol az ősember kéznyoma van) és ez az egyik legősibb egész Európában, amit a homo sapiens készített, 30.000 éves. (Ennél ősibb csak Ausztráliában van, azok 45 ezer évesek, és persze ott a nerjai is, mondom én, de az ugye neandervölgyi, ami egy másik emberfaj.)
Persze itt is vannak gyönyörű cseppkövek, és denevéreket is láttunk, sőt van egy barlangi tó is, ami nagyon szép, és nekem az is tetszik, hogy itt minden nedves volt, nem olyan szárazka, mint Nerja, minden olyan nagyon élő volt, látszik, hogy nagyon vigyáznak rá. Ennek keretében amúgy a barlangban nem szabad fotózni. Se videózni. Se vakuval, se anélkül, se sehogy. És kész. A barlangrajzok előtt pedig drótháló van, tehát nem is lehet igazán a közelükbe menni.
De ezek így is lélegzetelállítóak. Az ember egyszerűen libabőrös lesz a tudattól, hogy ezt az ősember csinálta. Bemászott ide és festett, rajzolt. Sokat, sokfélét, pirosat, feketét, barnát. Bikát, kecskét, embert, vadászatot, péniszt és vulvát (naná) és persze fókát is. Én mondjuk a fókákat eddig a hideg éghajlattal kötöttem össze, de persze ki tudja, lehet, hogy 30 ezer évvel ezelőtt még hideg volt errefelé. Van, ahol csak 1-2 kisebb kép van, másutt több. Van olyan, ami agyon pontos és felismerhető, van amelyik absztrakt. Van, amiről tudják, mi célt szolgálhatott, például naptár lehetett - másokról fogalmuk sincsen.
Életem egyik legnagyobb élménye volt, tudni azt, hogy most valami olyan van a szemem előtt, ami 30 ezer éves, sokezer évvel a piramisok előtt készült, pedig milyen sérülékeny - hiszen állatzsírból, szénből készült. Isteni szerencse, hogy fennmaradt. És ki tudja, meddig látható még - hiszen sok régi barlangot, ahol őskori rajzok vannak, már lezártak, mert az évi sokezer látogató által kilélegzett szén-dioxid elpusztítja ezt a törékeny csodát. Ezért zárták be Altamirát is, és bár állítólag most megnyílt, csak nagyon kevés embert engednek be, és a jegyre akár egy évet is kell várni.
Szóval nem mondom, Nerja gyönyörű volt - de aki igazán egyedi élményre vágyik, és épp a közelben jár, az semmiképp ne hagyja ki a Cueva de la Piletát, mert igazán egyedi élményben lesz része!

Amikor ideköltöztünk az óriáscsótánytól rettegtem. Nem is kicsit. Azóta szembenéztem már a félelmemmel, de szerencsére nem a saját lakásunkban futottunk össze, csak az utcán láttuk fürgén másznni. Hozzánk eddig még nem tévedt be efféle rettenet. De azért élet van errefelé, és bizony állatból is nem kevés él felénk.

Spanyolországban sokféle meglepő állat él. Én mondjuk nem tudtam, hogy itt él Európa legnagyobb farkasállománya, de azt sem, hogy flamingók is fészkelnek errefelé (egy óriási rezervátumban élnek vadon, elképesztően szép hely!). Krokodilparkban is voltunk már (majd azt is megírom milyen volt!) de az szerencsére az errefelé nem honos. Majmok csak Gibraltáron vannak, róluk se írtam még - pedig emlékezetes kalandunk volt velük.
Vadkecskét, mufflont is láttunk már kirándulás közben, és az például nagyon izgalmas látvány volt. Egyszer csak padlófékezett a férjem, kiugrott a kocsiból és izgatottan mutogatni kezdett egy közeli hegy tetejére, amin ott ugráltak. Nem is egy, kettő, egész csorda. Persze mire előszedtük a fényképezőgépet, felraktuk a teleobjektívet, a banda nagy része már elszökellt. Különösen azért volt jó, merthogy ezekről tanultak már a lányok a suliban, tudták, hogy élnek itt, de azért látni mégis már élmény.
De akkor is jól jött a teleobjektív, amikor egy csapat villanyvezetéken ülő madarat akartunk lefotózni és csak a képbe nagyítva derült, amit szabad szemmel nem láttunk, hogy ezek nem galambok, vagy verebek, hanem valami eszméletlen színes, vörös szárnyű, zöld testű szépségek. Bár ezek nem papagájok, azért azokból is elég sok repked errefelé. Na, nem olyan nagyok, mint amiket az állatkertekben lehet látni, meg nem is hullámosak, amiket otthon lehet kapni, inkább zöldek, piros fejjel és nagyon hangosak. Reggelenként csak úgy zeng tőlük a környék, amikor elkezdenek csiripelni.

 
Esténként is van persze koncert, akkor a békák kórusa zendít rá a változatosság kedvééért. A házunkkal szemben ugyanis egy hatalmas golfpálya van, nagy tóval, kacsákkal, ebben él egy egész békakolónia, akik imádnak zenélni. Ez engem kicsit sem zavar.
Annál inkább az, hogy a nagy édesvízi tó kellemes lakhelye lett egy rakás szúnyognak, akik boldogan repkednek be a lakásba a vérünkért, pedig ez a tengerparton amúgy nem lenne olyan magától értetődő veszély. (Nincs sok, de ugyebár szúnyogból egy is bőven elég, hogy elrontsa az ember egész estéjét a döngicséléssel.)
A legtöbb mesterséges tóban persze aranyhalak élnek - "óriáslolák" mondja rájuk Bende, arra utalva, hogy a mi Lola nevű aranyhalunk alig volt ötcentis, ezek meg simán 4-5 szörös méretűek. De eszük ennek is van, ha embert látnak, már gyűlnek is köré a kajáért. Amúgy jól megférnek a tenyérnyi teknősökkel is, anélkül is ritkán látunk tavacskát.
A leggyakoribb állat persze a macska. Kinn lustulnak egész nap az utcán, senkitől nem zavartatják magukat. A pedikűrösnél, akihez járok például egy hatalmas szürke sziámi szokott aludni a kirakatban. Nem az övé - csak minden nap odajár. Etetik is persze, szeretgetik is - az meg olyan hangosan horkol néha, hogy csak lesem, milyen kényelmesen él. A macskákat amúgy virtuálisan gyűjtjük is, mindegyiket le kell fotózni, amelyiket látjuk. Jó sok spanyol macskánk van már így - meg is ígértem, hogy nyáron, a macskás lapbookba majd felhasználjuk a képeket.

Ezeknél persze egzotikusabb állatok is vannak errefelé. A barátnőm múltkor egy félméteres kígyóval találkozott az úton, amikor jött hozzánk (mi még szerencsére nem láttuk) a fiam pedig egy nyuszit szúrt ki, aki a ház előtt kóborolt. Ez még húsvétkor volt, magyarázta is szegény Bende, hogy akkor a nyuszi most tojást tojik? Ilyenkor mindig sajnálom kicsit, hogy behülyítjük szegény gyerekeket, de sajnos nincs visszaút, a magyar szokások szerint nyúl bizony tojással szaporodik. Nem ronthatom el épp én az össznépi játékot.
De múltkor egy körülbelül karhosszúságú kaméleonszerű állatot is sikerült megfigyelnünk kirándulás közben, igaz, az egész testét csak a férjem látta, aki elsőként észrevette, mi, többiek már jóval nagyobb zajjal érkeztünk, addigra az óriásgyík (vagy mi) már bebújt a lyukba és csak a fejét lehetett látni. Ami amúgy szintén nem volt kicsi. Hiába vártuk, ijedős volt, nem mutatta meg újra az egész testét.
Persze a vadvilág a házba is belopózik - először egy gekkócsalád költözött be az erkélyre. Olyan gyíkszerű, csak jóval robosztusabb, barnább. Nem sokáig örülhettünk nekik, mert akkor még volt macskánk, aki persze azonnal elkapta a családfőt, aki meg eldobta a farkát, jó gyíkszokásnak megfelelően. Sajnos mindezt ebédidőre sikerült időzíteni, és bár a rögtönzött természetfilm izgalmas is lehetett volna, de mivel épp enni próbáltunk, mindenki étvágya elment a tragédia miatt, mert hát mégse étvágygerjesztő azt nézni, ahogy a macska játszik a félhalott gyíkkal (naná, hogy nem ölte meg azonnal, hanem még játszott vele) és figyelni, milyen élénken rángatózik a leesett farok. Bevallom, először majd elájultam, de aztán eszembe jutott, hogy erről olvastam ám, a farok azért mozog ilyen hevesen, hátha izgalmasabb a ragadozó számára, és ha azután kap, akkor a gyík elmenekül. A trükk a mi látogatónknak nem jött be, de ebben én is hibás vagyok, aki szerettem volna megmenteni a gyíkot, és ezen a macska annyira megsértődött, hogy zsákmányostul együtt elvonult, a farkat meg otthagyta nekünk nézzük csak, ahogyan mozog. Próbáltam persze menteni a menthetőt a falfehér, sokkolt gyerekeknek és meséltem a táplálékláncról, a gyíkokról és arról, hogy bizony a macska ragadozó - de azért akkor se olyan jelenet volt ez, amire szívesen emlékszem.
A hangyák nem olyan látványos látogatók, de fáradhatatlanok. Sokféle van belőlük. A hagyományos kicsik jönnek, amint akad egy morzsa a földön. A múltkor a medencéhez indultunk épp, amikor kiderült, hogy Bende ovistáskájában kifolyt a csoki és összekoszolt pár pelenkát. (Nem használja már, de mindig van azért nálunk, a biztonság kedvéért.) Nem kezdtünk el nagyon takarítani, mert nem akartunk vele időt vesztegetni, csak ledobtuk a földre, hogy majd ha visszaértünk, megnézzük, menthetőek-e. Arra értünk haza, hogy egy hangyahadsereg masíroz a csokis pelusok felé, méghozzá a ház azon részében, ahol korábban egyetlen ízeltlábú sem volt. Fogalmam sincsen, hogyan szagolták ki, és a táskában miért nem vették észre, ahol előtte fél napig dekkolt.
Vannak még az átlátszó vöröses hangyák, ezek ugyan ijesztőek, de még nem volt velük afférunk, és vannak az óriási feketék. Ezek kb akkorák, mint a hüvelykujjam körme. Szóval nagyok. És bizony ők bejárnak éjszakánként a konyhába felfedezni mindent, amit csak kinn hagyunk, szóval figyelni kell, nagyon. (Mellesleg undorító nagyot roppannak, ha az ember agyon nyomja őket... brrr)
Pókból furcsa módon még csak keveset láttunk, pedig azt hittem, hogy ez a mediterrán klíma nagyon kedvez nekik. Mert mondjuk a Balcsinál nyár végére olyan brutális, hatalmas dögök vannak mindenütt, hogy még nézni is rettenetes, vagy ha mondjuk valaki nyáron átsétál a Margithídon, akkor a korláton olyan gigapéldányokat figyelhet meg, hogy az állatkertben se lát különbeket.
Nem mondom, egy-kettő errefelé is akad - de tényleg csak mutatóban és inkább a kaszásra, mint a keresztesre hasonlítanak. Ahhoz képest törpécskék, hogy a Balcsinál este lement a nap, bementem a házba és láttam, hogy kinn, az ablakban leereszkednek a nagy potrohú dögök az ablak elé. Azokat bottal se mertem volna megpiszkálni, mert féltem volna, hogy bosszúból éjjel az arcomra telepednek és megfojtanak.
Vannak még sirályok - de csak a parton, és persze rengeteg állat a tengerben is. Borsiék múltkor a tengerpartra sétáltak le az osztályával és egy igazi delfint láttak kiugrálni a vízből. Ez mondjuk elég szuper élmény lehetett. Cápa errefelé állítólag nincs, és mi se láttunk még, de medúzát, kagylót és tengeri csillagot sem. Mármint élőt - mert a parton nagyon sok kagylóhéjat sikerült már gyűjteni, sok-sok dobozzal viszünk majd magunkkal Angliába. Van köztük egészen elképesztően nagy és teljes is - bár a legtöbbre inkább az a jellemző, hogy van egy pici hiba, törés, repedés rajta. De szerencsére ez a gyerekeket nem zavarja, attól ők még szépnek látják.
Amúgy tükröt akarunk készíteni belőle - olyat, amit négy éve egyszer már láttunk Horvátországban, de akkor a férj azt mondta, felesleges annyi pénzt kiadni érte, csinál ő majd ilyet nekem, vagy még különbet is. Én már el is felejtettem volna az egészet - nem úgy a gyerekek, akik ezzel a jelszóval azóta is lelkesen gyűjtik a kagylókat. Kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valaha, valami. A kagylóanyag lassan már megvan hozzá. Már csak egy kis idő és akarat hiányzik. Tény, most sokkal fontosabb dolgunk van ennél - figyelni a természetet és az állatokat. Nincs is ennél izgalmasabb elfoglaltság...

A helyzet az, hogy rám szólt az uram, hogy legyek szíves Kisbendéről írni egy blogbejegyzést, mert ha nem örökítem meg, hogy milyen és miket csinál, akkor el fogjuk felejteni. Mert hogy nézegette a blogom, és tökre tetszett neki, hogy ezeket régebben is megírtam, és jó felidézni, hogy milyen volt. Így hát most drága három és féléves Bende fiamról lesz szó.

Az utóbbi hónapok legfurcsább felfedezése, hogy Bende nem szőke, nem is barna, hanem foltos. Mint egy kis kendermagos tyúk. Alapvetően szőke a haja, de van pár barna folt is a fején, ami most, hogy le lett vágva a haja, nagyon is látható. Kifejezetten furcsa látvány.


Ami még furcsább, hogy rá kellett jönnünk, nem ő az első tarka gyerekünk - ez lehet az oka annak is, miért van Borsika hajában platinaszőke és sötétbarna tincs is, ami különösen akkor megdöbbentő látvány, ha be van fonva a haja, mert olyan, mintha melírozva lenne. Tény, hogy ez elég különleges látvány. Sajnos fogalmunk sincsen, kitől jön a tarka gén, miért van az, hogy nekünk a három gyerekből kettő ilyen, és miért nincs ilyenből több is a családban.
Az már kisebb meglepetés, hogy Bende milyen nagyfiú lett, mert ez várható volt. Öltözni még nem hajlandó, a cipőjét se próbálja meg felvenni - de állva pisil és kikéri magának, ha azt mondja valaki, hogy ő kicsi, felháborodik, ha valaki lecukizza, és nem szereti, ha Beninek hívják. Ő Bende. Ehhez ragaszkodik.
Mivel múlt héten a csajokkal együtt ő is befejezte az ovit, kaptunk egy nagy rakás rajzot, feladatlapot és kézműves holmit, amit az oviban csinált egész évben. Mivel itt négy évesen már suliba mennek a gyerekek és olvasni tanulnak, az oviban is elkezdték a betűket tanulni - főleg a saját nevét. Volt olyan feladat, hogy egy nagy filctollal kellett az előrajzolt betűket követni - jól látni, hogy eredetileg Benit írtak fel a gyanútlan óvó nénik, és az is, hogy ki kellett javítaniuk Bendére. Hát kérem, a gyereknek van öntudata.



Még mindig elől szeret menni, bárhol is sétálunk, ő vezeti a csapatot, csak győzzünk szaladni utána. Az kifejezetten irritálja, ha a lányok mennek elől, szerintem egy török basa veszett el őmacsóságában. Nehéz mostanság napszemüveg nélküli fotót találni róla, mert mindenhová hordja - igaz, itt tényleg erős a nap, kell is, én se szívesen megyek nélküle sehová. (Meg persze sapka nélkül, mint látszik...) Tiszta Gangham Style... és ezt nem mi mondjuk, hanem ő. Imádja ezt a dalt. (Ami nekem jajj, de hát nem szólok mindenbe bele.)
Tanulni szerencsére ő is szeret. Mondjuk mondókákat nem, gyerekdalokat se - de továbbra is imád  mindenféle feladatlapot. Nem a könnyű, lányos színezőket, inkább a logikai feladatokat: a labirintusokat, a vonalkövető feladatokat, a kedvence, amikor meg kell találni, mi a jó megoldás és be kell karikázni. (szirkulózik, ahogy ő mondja)
Hozzáteszem, a nagyfiúság simán megfér az agyában együtt a szopizással. Lehet megbotránkozni. Vállalom a szégyent. Persze egyre kevesebbet és ritkábban, sőt, elalváshoz már nem kell neki és ha éjjel felébred, akkor sem muszáj megszoptatni, de azért reggel, ha mellémbújik az ágyban, azért egy kicsit még cicizik. Ha ilyenkor rápirítok, hogy ő már nagyfiú, akkor huncut mosollyal közli, hogy ő még kicsi baba. Most azt beszéltük meg, hogy négyévesen abbahagyja. Hát addig már kibírom.
Jó lenne tudni, hogy mi van az agyában a nyelvekkel kapcsolatban. A magyar az jól megy már, olyan dumája van, hogy csak lesünk. Reggelenként úgy megyünk oviba, hogy félútig együtt a lányokkal, onnan ők egyedül, mi meg Bendével ketten. Szerettem ezeket a perceket, mert ilyenkor mindenféle érdekeset mesélt nekem. Az első, amivel meglepett, amikor egy nap közölte velem, hogy ő szeretne szárnyakat, mert jó lenne repülni. Aztán valamelyik nap ezt folytatta, amikor elmesélte, hogy ő voltaképp bármilyen állattá át tud változni. Kis gondolkodás után hozzátette, hogy kővé nem. Aztán pontosított, hogy az oroszlán se megy még neki, mert az túl nagy. De amúgy bármi megy neki. Épp akkor repült el felettünk egy madár, rámutatott és közölte: ő most már át is változott, ő az a madár.
Másnap hazafelé arról magyarázott, hogy a fiúk nem bánthatják a lányokat, sőt, meg kell őket védeni, ha jön a sárkány. És végig azt játszottuk, hogy maradjak mögötte, csak a biztonság kedvéért, aztán mindenféle furcsa alakú bokrokra rámutatott, közölte, hogy az a sárkány és ő majd "lebimbizi" azokat.
Szóval élénk a fantáziája a gyermeknek, ebben nincs hiba, a lányok is egyre gyakrabban veszik be a szerepjátékaikba, örülnek, hogy van egy fiú, Bende meg imádja, hogy foglalkoznak vele a lányok.
Hogy spanyolul mennyire tud, arról fogalmam sincsen - az óvónők szerint szépen megérteti magát, válaszol, ha kérdezik, érti, amit mondanak neki. Én csak azt tudom, hogy hozza haza a szavakat, időről időre vagy rámutat valamire és mondja spanyolul, vagy beleszövi a rendes magyar mondatba. (Ilyenkor persze nem javítom ki, megismétlem magyarul helyesen.) Nehezebb dolgom van, ha nem ismerem a szót, amivel meglep. Mert az könnyű, ha kezébe fogja a kulcsot, és mondja, hogy llave. (másnap meg azt, hogy ez egy "key") Ha tárgyakról van szó, még akkor is kitalálom, hogy mit mond, ha nem ismerem a szót. (Ami így van...) De mit csinálok akkor, ha lecsöppen a joghurt az ölébe, és azt mondja "attentido" vagy valami ilyesmi. Mikor mondom neki, hogy nem tudom, ez mit jelent, közli, hogy nézzem meg a szótárban, azt jelenti, hogy "jajj-leesett-a-joghurt". Hehe...
Hozzám csak ritkán beszél spanyolul, de akkor mindig elolvadok tőle. Valamelyik nap például megfájdult a fejem és ledőltem az ágyra. Azonnal ott termett, simogatni kezdett és kérdezgette: Que pasa Mama, que pasa? Azt hittem elolvadok. Pláne, amikor folytatta: No pasa nada...  Mond néha más dolgokat is, de nem mindent értek. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt is megérem...
Amúgy a nyelvek nagyon érdeklik, sokszor kérdezgeti, ha idegen szövegben felfedez egy új szót, hogy "ez mit jelent"? Ha épp francia sanzont hallgatok (előfordul, na) akkor azért néha meg vagyok lőve. Angol daloknál azért általában meg tudom mondani, bár ott is a nehezebb szavakat szúrja ki, nem az egyszerűeket. Lehet, hogy azokat tudja...
Merthogy bármilyen furcsa, az angolt nem felejtette el teljesen és időről időre ez a tudás fel is bukkan váratlanul. Például, ha valami undi, akkor az neki nem "fujj" hanem "yak". Persze nem olyan meglepő, mert szoktunk angolul mesét nézni, és vannak angol ovistársai is, sőt a szomszédok is szoktak vele angolul beszélni, és gyakran úgy tűnik érti is, amit mondanak neki. Szoktam néha tesztelni is, de azt nem szereti. Mondjuk ha nem figyel, néha bepróbálkozom. Egyik nap legózott, kérdeztem tőle, hogy ez a kocka milyen színű? Mondta magyarul, sárga. Aztán spanyolul kérdeztem: Que color es? Mondta amarillo. Na, vérszemet kaptam, és mivel elmélyülten játszott, megkérdeztem angolul is: What colour is this? Yellow, vágta rá, mielőtt még észrevette volna. Utána azonban felkapta a fejét, maga is meglepődött és többé egyetlen nyelven nem volt hajlandó válaszolni, csak halandzsázott. Ezt amikor idejöttünk nagyon sokszor csinálta - szerintem elveszítette a fonalat a sok nyelv között, azt hitte, mindenki csak blablázik. De ahogy teltek a hónapok, lassan rájött, hogy ez a spanyol is egy nyelv és van értelme is, így erről leszokott. Ha beszélünk róla, akkor tudja, hogy a magyar melyik nyelv - a spanyol és az angol jobban keveredik nála, az az idegen. De egyre jobban a helyére kerülnek a dolgok a fejében.
Amúgy nagy nyelújító a kiscsóka: a kedvencem, amikor elköszön valakitől és azt mondja, hogy "bye-bye-ito". Különösen akkor szokta kreatívan használni a nyelvet, ha nem értjük, amit mondani akar. Ilyenkor néha mindhárom nyelvet előveszi. Az előbb például azt próbálta elmagyarázni nekem, hogy adjam oda neki a fecskendőt, had igyon azzal. De nem ismerte a szót. Mondta, hogy van egy cső, azon egy kicsi lyuk és ő azzal akar inni. Mivel fogalmam sem volt, mit akar, mondta, hogy hát "pequeno" lyuk van rajta, "small"!
Ja, és a spanyol kiejtése neki a legjobb az egész családban, és ha én beszélek spanyolul, akkor nagyokat szokott nevetni, mert szerinte az vicces. Khm... szerintem nem annyira.
Mivel pasi a lelkem, nem is kicsit a szerelem most épp nagyon fontos az életében. Az mondjuk nagyon aranyos, hogy mondogatja azt, amiről eddig csak hallottam, hogy én vagyok a szerelme, de méginkább, hogy saját kortárs csaja is van, a Carmen. Akivel néha minden rendben van és akkor nagy a boldogság, ám ha mással játszik a kiscsaj egész nap (a rüfke!) akkor az én fiam szíve megszakad (mutatja is a hasát, hogy olyankor neki odaesik a szíve...) és vigasztalhatom. (Komolyan kérdem, hogyan fogom ezt később, amikor már komolyabb tét lesz elviselni???)
Nagy színészi képességekkel rendelkezik amúgy, ha például valamit nem kap meg, akkor teátrálisan elkiabálja, hogy "jajj meghalok" és úgy csinál, mint aki elájult.
Nagyon szeret nyakban ülni, de mindig sír utána, mert fáj tőle a lába. Ugyanez a helyzet akkor is, ha hosszan térdel valahol. Ilyet korábban egyetlen gyerekünk se csinált. Nem tudom, normális-e ez, vagy valami ízületi gond van mögötte, néha aggódunk is miatta.
A játékok között az autó még mindig a legfontosabb. Imádja sorba állítani őket a játszószőnyegen.
Amit nagyon-nagyon szeretek benne, hogy nagyon könnyen barátkozik. Elég lemennünk a játszótérre és pillanatok alatt összehaverkodik valakivel, akivel aztán együtt rohangálnak, mászókáznak és mindenféle ismeretlen szavakat halandzsáznak. (Legalábbis én így hallom, de lehet, hogy van mögötte értelem.) Általában mindenütt szeretik, mert szép és mosolygós gyerek, nem irigy a játékaira és nem verekedős.

Gyerekkoromban azt se tudtam, mikor ünneplik Szent Iván éjjelét. Aztán amikor Hősök tere mellé költöztünk és beindult a Múzeumok éjszakája, onnan kezdve ki nem hagytuk volna semmi pénzért.

Imádtam a nyüzsgő, éjszakai Adrássy utat, és hogy mindig fel tudtunk fedezni valami újat. Soha nem a nagy múzeumoknál álltunk sorban (két pici gyerekkel esélytelen lett volna), inkább csak sétálgattunk, hallgattuk az utcai koncerteket és bementünk, ahová csak lehetett, nyitottan arra, ami adódik. A legnagyobb élményünk az volt, amikor az Andrássyn hazafelé sétálva láttunk egy kicsi, sötét mellékutcát, ami végig volt rakva teamécsesekkel. Követni kezdtük a gyertyafényt és két utcával a lakásunktól felfedeztünk egy addig soha nem látott múzeumot. A Vám és Pénzügyőrségét, ahol az udvarban rézfúvós banda trombitált ránk, amint beléptünk. Igazi Szentivánéji kaland volt. Ilyesmi Spanyolországban nincs. Van viszont helyette valami nagyon más.
Errefelé a tengerparton szokás ünnepelni Szent Iván éjszakáját, nagy piknikezéssel, tábortűzzel és éjféli tengerparti fürdéssel.
Be kell vallanom, a tengerparti piknikkel kapcsolatban fenntartásaim vannak. Persze nagyon jól néz ki, úgy elméletben - egyszer mi is kipróbáltuk, de a vége az lett, hogy minden, de minden telement homokkal. Nem csak a pokróc, ahol ültünk, de a kaja, a tányérok, a poharak. Minden. Hiába voltunk tele finomságokkal, mindent elrontott, ahogy ropogott a finom, tengeri homok a fogunk alatt. Lehet persze jobban vigyázni, de be kell vallanom, nem csak a hároméves volt az, akit nehezen lehetett fegyelmezni, és megértetni vele, hogy a kicsi kezében hozott homokot ne rakja pokrócra, de cigánykerekező nagynak is porzott a lába nyoma és a takaróra ugró középső is hozott magával egy adagot. Sőt, nem szépítem. Még mi, nagyon vigyázó felnőttek is kavartuk, szórtuk a finom tengeri homokot, jutott is mindenhová belőle. Persze így is jól éreztük magunkat, mert nincs mit nem szeretni azon, ha az ember nézi a hullámokat, hallgatja a morajlásukat és közben melegíti a fejét a nap, lábát a homok és még finomakat eszik is közben. Csak hát ugye ... homokot enni nem jó. Meg is fogadtuk - legközelebb a parton eszünk, a tengerben fürdünk és a kettőt nem keverjük.
Szóval azt rögtön tudtuk: piknikezni ma este nem fogunk, bármit is mond a hagyomány. Sőt, tűzrakást is passzoljuk, bármilyen romantikus is, mert Bende úgyse ül meg a seggén, míg mi felváltva bambulunk a tűzbe és a tengerbe, miközben finom bort iszogatunk. Neki szaladnia kell, mi meg megyünk utána. Ez a program már jó régen, bárhová is megyünk. De abban reménykedtünk, hogy ez a Szent Iván éj még így is jó lesz. És nem tévedtünk.
Este 10-kor indultunk le a partra - de ez azért errefelé nem olyan brutálisan késői időpont. Kezdjük azzal, hogy csak akkor kezdett lemenni a nap, és feljönni a hold. Az a "majdnem Szuperhold", amivel tegnap tele volt Facebook oldalam és amit tegnap is meg is néztünk a tengerpartról. Azt mondják, hogy évente 2-3 alkalommal közelebb van a Hold a Földhöz, mint egyébként és ha telihold van ilyenkor éppen, akkor 14%-kal nagyobb a Hold, mint máskor és 20%-kal fényesebb.
Ilyen pontos számokat nem tudok mondani, de tény: a Hold szép volt. Fényes és nagy. Szombat este Mijasból csodáltuk meg, de mivel az egy csendesebb szakasz, gondoltuk, Szent Iván éjjelén menjünk be inkább a tömegbe, így a közeli nagyváros, Fuengirola tengerpartját néztük ki magunknak. Nem csalódtunk. Rengetegen voltak - de mivel a tengerpart se kicsi, ezért mindez egyáltalán nem olyan fullasztóan kellemetlen zsúfoltság volt, ami megöli az ember élvezetét - csak annyi, hogy érezzük, itt most nagy buli van. Tábortüzek mindenütt, zene, sok fiatal, sok családos, rengeteg sátor, piknikasztalok és persze mindenki fényképezte a Szuperholdat, és a bikinis csajokat, akik persze már éjfél előtt is ott lubickoltak. 15-20 méterenként persze ott álltak a vizimentők is - gondolom éjfélkor, amikor elindul a nem túl józan tömeg neki a víznek, akad munkájuk is.
Zsongott az egész part, voltak, akik fociztak, mások tollasoztak a holdfényben, az én kedvenceim azok voltak, akik beástak egy óriási ülőlabdát a homokba, hogy annak csak a teteje látszott ki, arra ugrottak rá, vettek belőle lendületet és szaltóztak nagyokat a homokba.
Persze a piknik kontra homok harcot sokan vívták itt is - hiszen elég egy labda után vetődő gyerek, egy kicsit felszóródó homok, hogy egy egész szendvicsestál homokba fulladjon, így a legtöbben asztalt hoztak, vagy épp felfordított hajókra pakoltak. Persze grilleztek is sokat, ki rendes felszereléssel, mások csak a homokba ástak egy gödröt, rá egy rácsot és már pakolták is a hambihusikat. A gyerekek ugráltak, szaladgáltak, be a tengerbe, ki a tengerből néztük a holdat, azt, hogyan ugorják át az emberek a tüzet, ki nagyobbat, ki kisebbet és megbeszéltük velük, hogy majd később, ha nagyobbak lesznek, akkor majd nekik is szabad lesz, de egyenlőre inkább csak maradjunk a tengeri fürdésnél. Az se volt rossz.
Az éjféli nagy fürdőzést persze nem tudtuk megvárni - Bende elálmosodott. De szerencsére nem lett hisztis, csak onnantól szépen fogta a kezem és jött mellettem a kocsi felé. A késő esti tengerezés egyetlen átka, hogy nem lehet fürdés nélkül ágyba tenni a gyereket. Muszáj lemosni a homokot. Így fél 12 is lett, mire leoltottuk a villanyt. Igaz, akkor már egyetlen nesz se hallatszott a szobából. Amint párnát ért a fejük, elaludtak, mint a bunda. Így ünnepeltük mi San Juan ünnepét, ahogyan soha eddig még nem.

Ma elindult Angliába hét köbméternyi dobozolt holmink. Mindezt úgy, hogy mi még nem megyünk utána egy darabig. Két hétig maradunk itt, Spanyolországban. Nyaralunk, azt beszéltük meg. De persze közben lesz munka is, és minden nap nem lehet várost járni ebben a hőségben, tehát azért nem lesz teljes a pihenés, de azért a költözés legstresszesebb részét szerintem már letudtuk. A pakolást. 

Ha belegondolok, elképesztő, hogy kifizetünk egy vagyont azért, hogy hozzuk-visszük magunkkal a sor vackot, de mint látszik, simán meglennénk nélkülük is. Persze az sokat segít, hogy a spanyol házak teljesen fel vannak szerelve mindennel - tehát nem kell tányér, villa, kávéfőző, de a meleg miatt még paplan vagy vastag pulcsi, kabát sem.
Becsomagoltunk persze ezeknél fontosabb tárgyakat is. Nem maradt itt egy játék sem, ami azért kis döbbenetet okozott ma Bende fiamnak, és nincs a házban jóformán egy könyv sem, ami Bíborkát szomorította el. Horribile dictu, rádió és tévé sincsen. Pontosabban utóbbi van, de nem szép, nagy a sajátunk, hanem a háziak kicsi régije, ami nem fog angol adókat és kénytelenek voltak a gyerekek spanyolt nézni, ami azért sokkolta mindegyiket, merthogy azt amúgy nem szoktunk nézni. (Kényelmesebb nekik az angol, és mivel amúgy is csak ritkán volt rá idejük, így nem vitáztunk rajta, nézzék, ami nekik jobb. Különben se mutatunk jó példát, mi is az angol adókat néztük, ha volt időnk, így nem tudtunk hitelesen fellépni a témában...)
Mindenesetre a kocka el van vetve - visszamegyünk Coventrybe, a régi lakásba, a régi életünkbe. Amit pedig úgy hagytunk ott, hogy azt hittem, ide aztán soha többé nem jövünk vissza, és úgy is búcsúztam tőle a szívemben, és fájt is nagyon a véglegesség tudata. Aztán tessék, úgy fordult az élet, hogy most mégis az a legjobb és legkényelmesebb megoldás.
Hát ezért furcsa most Spanyolországtól búcsúzni, mert hát persze azt mondom, hogy itt a vége, de véglegesnek nem merem nevezni ezt a búcsút, mert ki tudja, mit hoz a jövő. Az biztos, hogy ezt a lakást itt hagyjuk, de a szívem nem szakad meg érte, mert bár nagy volt, tágas, világos, a szomszédság eszméletlen jó, a medence meg maga a tömény gyönyörűség - de azért meg voltak a maga hibái. A csúszós márványlépcső, ami miatt folyamatos pánikban voltam, amikor csak ráléptek a gyerekek. Azt se szerettem, hogy nincs benne se fűtés, se hűtés, így télen sokat fáztunk, és bizony most, hogy eljött a nagy meleg megfővünk benne. Ott vannak még a lyukak a falban a mai napig elborzasztanak, mert ezeken télen folyamatosan besüvített a szél, ennek ellenére durván bepenészedett a plafon, és teljesen át kellett festeni az egészet. Aztán arra is rá kellett jönnünk, hogy bár kényelmes egy jóval nagyobb házban élni, de nincs szükségünk ekkorára, mert például nem használjuk ki a három hálószobát. A gyerekek együtt szeretnek aludni, egy szobában, a felnőttek a másikban - így a harmadik szobánk üresen állt, raktárnak vagy vendégszobának fenntartva. Ha ezt előre tudtuk volna, hogy így lesz, olcsóbbat és kisebbet is kereshettünk volna, és spórolhattunk volna némi pénzt ezen.
Persze ez nem aranyszabály, mert például Coventryben csak két hálónk van, de azok sokkal kisebbek, mint az itteniek és a nappali is csak negyede az itteninek, nem is beszélve arról, hogy alig vannak benne szekrények, polcok, amikkel ez a lakás bőségesen el van látva, szóval most egy kicsit félek, hogyan fogok tudni elhelyezni ott hét (!!!) köbméternyi cuccot.
Az meg, hogy ott nincs mosogatógép, már most könnyeket csal a szememben. Mert hogy az itt naponta három alkalommal ment. Belegondolni, hogy Angliában kézzel kell elmosnom ugyanezt a mennyiséget, jajj.... Ráadásul ott feleekkora konyhában kell elférnem, nekem meg, aki naponta többször főzök, kellenek a cuccok az alkotáshoz - alapanyagok és ketyerék egyaránt.
Mostanában mindenki azt kérdezi tőlem - nem fog-e hiányozni Spanyolország. Nem bánom-e, hogy elköltözünk.
Jajj, de nehéz kérdések ezek.
Persze, hogy hiányozni fog! A tenger, a napfény, a színek, a virágok, az illatok. Olyan mesebelien szép itt, hogy az minden egyes nap szíven üt. Nem véletlenül jönnek ide emberek milliói nyaralni. Nem nagyon van mit nem szeretni az itteni életünkön.
De hogy bánom-e, hogy elköltözünk? Itt már vegyesebb a kép. Ha ha például azt nézem, hogy mennyire tudtam részt venni a helyi életben, akkor azért Spanyolország jóval kevesebb élményt kínált, mint Anglia, ahol jártam kórusba, tanfolyamokra, iskolába. Mindez a közösségi élet ha nem is hiányzik most még - de jó érzés tudni, hogy újra meglesz, ha visszamegyek. A suli az nagy-nagy pozitívuma Angliának, erről már sokszor írtam. De azt is szerettem, hogy ott sokkal több és jobb ízű gyümölcsöt tudtam venni, mint itt, és ez is nagyon hiányzik. De az is jó lesz, hogy végre újra megértem, ami körülöttem zajlik, és hogy Angliában, ha homályosan is, de formálódni látom a saját jövőmet is, aminek a kiépítésére itt még éveket kellene várnom, megfelelő nyelvtudás híján.(Persze haladtam a nyelvvel, de azért messze van ez még attól, hogy folyékony legyen.)
Ettől függetlenül persze, ha az élet úgy hozná, hogy lehetőségünk lenne itt maradni, vagy pár év múlva visszaköltözni, nem dőlnék a kardomba a bánattól, sőt! Nagyon is örülnék neki, ha esélyünk lenne rá. Mert bár időnként panaszkodtam az időjárásra és a sulira, azért azt nem mondanám, hogy rossz szájízzel hagyom itt Spanyolországot. Sőt, igyekszem minél nagyobb darabját magammal vinni. A hét köbméterben például komoly  mennyiséget foglalnak el a spanyol könyvek, nyelvtanulós játékok, feladatlapok, ruhák, legyezők, matricák. Mert hogy amit már megszereztek és megszerettek itt a gyerekek tudásban, identitásban, azt nem akarnám, hogy elveszítsék. Különösen azért, mert biztos, hogy fogunk még visszajönni. Ha nem is lakni, nyaralni biztosan, de ki tudja, Bíbor például kacérkodik a gondolattal, hogy esetleg itt járna majd egyetemre. Borsi pedig bár örül, hogy újra angol iskolába járhat szeptembertől, azért azt tervezi, hogy nyáron elvégzi a negyedikes tananyagot, és ha mégis, esetleg úgy hozza az élet, hogy maradunk, akkor visszakerülhessen a saját korosztályába. (Mert hogy most egy évvel alatta van, mivel nem beszélt év elején spanyolul, eggyel visszarakták, ami miatt nem panaszkodott, de ezek szerint mégis fájt neki kicsit.)
De nem csak Spanyolországot hagyjuk itt nehéz szívvel, a lányoknak ennél jobban fáj, hogy a háziállataiktól is búcsút kell mondaniuk. Először Lola, a hal talált új gazdára, és tegnap Miette, a macska is átköltözött az új otthonába. Utóbbi veszteség különösen fájt mindannyiunknak, mert azért egy macskával sokkal intenzívebb kapcsolatot tud kialakítani az ember, mint egy hallal és a mi macskánk olyan bújós, jólelkű kis jószág volt. De akárhogy is tervezgettük, el nem vihetjük át egy olyan házba, ahol nincs kert és még a fürdőszobában is szőnyegpadló van. Neki nem lenne jó. Persze keservesen megsirattuk, de vigasztal azért a tudat, hogy szerető gazdikhoz került, és reméljük, hogy egyik állatkánk se tűnik el végleg az életünkből.
Szóval a ház furcsa mód kiürült (hét köbméternyi cucc hiánya azért látszik) másfelől nagyon is megtelt, hiszen mostantól se ovi, se suli nem lesz, csak a napfényes nyári szünet, három élénk és energiától duzzadó gyerekkel, akik sokat dolgoztak egész évben és rájuk fér a pihenés. Két hétig még itt. Aztán a Balatonnál.

Múlt hét pénteken az iskola ünnepélyesen és intézményesen lezárta a tanévet. Persze, ez csak formalitás volt, mert még nincs vége a tanításnak.

Ezen a héten még van iskola, és sajnos nem olyan tinglitangli, mint Magyarországon az utolsó hét, állatkerttel, kirándulással, meg lazulással. Szinte minden nap dolgozatot írnak a lányok, ráadásul az egész éves tananyagból. Akárhogy is gondolkodom, nekem nem ugrik be, hogy ilyet valaha csináltattak volna velünk a suliban bárhol is (csak az érettségin ugyebár) és meg is értem mi értelme van. Látom a gyereket, aki tanácstalanul lapozgatja a tankönyvét és próbál eligazodni abban az óriási anyagban, amit egész évben vettek - de a helyzet persze reménytelen. És nem csak azért, mert az első trimeszter felében kezdték a tanulást, aztán nyilván a másodikban még a felét se értették és csak most, a harmadiknál kezdték el spanyolul is visszaadni, amit tanultak. Nem csak ez a baj. Sokkal inkább, hogy ez bizony rengeteg. Ráadásul itt a gyerekeknek nincs saját tankönyve, amit kapnak, minden trimeszter végén vissza kell adni a sulinak. Tehát bármikor nem vehetjük elő a könyveket, hogy megnézzük, mit is vettek eddig. Meg is döbbentem rendesen, amikor Bíbor elővette hétfő este a három tankönyvét, (egyenként olyan 80 oldal) hogy ma visszaadták mindet, hogy készülhessenek belőle a holnapi dolgozatra. Le is ült tanulni, de már a könyvek végiglapozása is több óra volt. Esélytelen, reménytelen - és valójában teljességgel érdektelen is, hogy a végeredmény hány pontos, így két óra szenvedéssel tarkított látványos könyvlapozás után megkönyörültem rajta. Megtettük, amit megkövetelt a haza (Adtunk a szarnak egy pofont) most már menjen játszani. Arra is szükség van.
Ha összegezni akarom, milyen is számomra a spanyol suli, akkor csak annyit mondanék: nem vagyok elájulva tőle. Tudtam, körülbelül mire számíthatok - a spanyolok ebben nem lazák, mindenki mondta, és be is jött a papírforma. De az én véleményem nyilván szubjektív, sokat számít az is, hogy az angol suli nagyon klassz volt, a gyerekek imádták és örömmel jártak.
Hát ez egy teljesen más rendszer, sok-sok furcsasággal.
Az egyik nekem nem tetsző dolog, hogy a gyerekeknek nincs saját tankönyvük. Ami egyfelől persze jó, mert nem kell sok pénzt költeni rá (Angliában sincsen ugyabár...) de míg Angliában ez azt jelenti, hogy csak papírokat adnak és könyv, mint olyan nem is létezik, itt nagyon is komolyan van, és szolgaian követi is a tanár. Ami abban áll, azt kell elolvasni, megtanulni és a benne lévő feladatokat kell megcsinálni. Igen ám, de mivel nem az övék a könyv, nem szabad beleírni.
Ami érthető - csak az nem, hogy mi értelme van annak, hogy cserébe szó szerint lemásoltatják a könyvet a füzetbe. Na jó, az olvasmányokat nem. De az utána lévő feladatokat igen! Nem ritka, hogy a gyerekeknek tök könnyű lenne a házija, mondjuk csak 1-2 szót kellene beszúrni a példamondatba, ami ott van. Ez, mint lecke nem szörnyű sok - olyan két perc lenne. De ha a füzetbe csak a megoldást jelentő két szót írja le, akkor leszidást kap - ilyenkor az EGÉSZ feladatot le kell másolnia. Mondjuk ha öt szöveges matekpéldát kap, akkor bizony a szövegrészt is le kell írni, nincs mese, nem csak a matekpéldát. Így szegény gyerekeim hosszú órákon át körmölnek minden nap, ami főleg az elején, amikor még nem is értették, hogy mit írnak le, bizony komoly szenvedés volt. Most már jobban viselik, mert legalább értik, amiről szó van - de a másolás maga így is pokoli sok munkát jelent. Ráadásul szerintem feleslegesen.
A sok időrabló feladat pedig olyan fontos dolgoktól veszi el az ember idejét, mint a szabad játék, vagy rajzolás, olvasás. De a magyar vagy épp angol tárgyakkal se tudtunk úgy haladni egész évben, ahogyan terveztem. Egyszerűen nem volt lelkem hozzá, hogy este 7-kor, amikor befejezik a muszáj leckéket, még befogjam őket bárminemű plusz feladatra - beleértve akár egy kis házimunkát is, így most jókora lemaradást gyűjtöttek be minden téren.
Persze a sok munkának volt eredménye is. Elsősorban persze a spanyol nyelv maga, amin mostanra egész kellemesen elkommunikálnak, előfordul, hogy ilyen nyelvű könyvet vesznek a kezükbe (bár ez még nyögvenyelős) és időnként mesefilmeket is hajlandóak spanyolul nézni. Nem hibátlan ez a tudás, és messze nem fed le minden létező nyelvtani apróságot, szóval munka lesz még vele, de azért egy egészen jó kis alap ez, amire azért lehet építeni.
Nagy kérdés azonban bennem, hogy vajon szükséges volt-e ennyi kínlódás és munka ahhoz, hogy ezt elérjék?
Az alapvető bajom ugyanis a spanyol iskolarendszerrel az, hogy aránytalanul sok munkát és időbefektetést igényel a gyerektől, de cserébe nem látom, hogy kimagaslóan sokat fejlődtek volna. Különösen, az angollal összehasonlítva. Ott úgy tanultak meg a gyerekeink angolul (egy év alatt kb hasonló szinten, mint itt spanyolul), hogy az nem kényszerített minket, szülőket arra, hogy napi szinten órákat töltsünk a gyerek mellett ülve és folyamatosan guglizzuk a különböző nyelvtani szabályokat spanyolul, amiket még a spanyolul amúgy nagyon jól beszélő barátnőm se tudott.
Angliában nem volt lecke, nem volt stressz, nem volt kemény munka. Úgy írtak összefoglaló dolgozatot, hogy én nem is tudtam, de a gyerekek is nagyjából csak aznap értesültek róla. Így is jól sikerült.
Persze, volt ennek az angol lazaságnak hátulütője is - nem titkoltam soha, hogy az én Bíborka lányom például nem igazán sajátította el a szorzótáblát. Igaz, azt még a magyar suliban kezdte, másodikosként, akkor és ott utálta meg egy életre a matekot, élén a szorzótábla nevű rémmel, amit év végére tudnia kellett volna, de nem ment neki, kicsit sem. Ez a matekgyűlölő attitűdje megmaradt az angol suliban is. Mivel ott nem stresszelték szét a gyereket amiatt, hogy ez nem megy neki, így szépen elvolt a langyos vízben, néha kínos volt neki, hogy ez a szorzótábla dolog nincs meg, de valójában nem volt belőle hátránya.
Amikor ideérkezett, akkor viszont ezt keményen számon kérték és rákényszerítették, hogy megtanulja. Nem túl lelkesen és boldogan, de most ott tartunk, hogy nagyjából tudja.
Lehetne ez sikertörténet is, és persze örülök is neki, hogy ezt megtanulta, mert ez mégis az alapműveltség része, fontos dolog és ha már se nekem, se az angol sulinak nem sikerült kiverni belőle, akkor hálás lehetek azért, hogy a spanyoloknak sikerült.
Ezen a nyomvonalon haladva azt gondolná az ember, hogy bizony nem jó ez a nagy angol lazaság. Kimaradnak fontos alapdolgok, és nem hozza ki a gyerek a maximumot magából, amire pedig képes.
Ez a félelem sokáig bennem is megvolt.
De aztán elmúlt.
Egy év merítkezés a poroszos rendszerben rádöbbentett arra, hogy ez bizony nem visz előre.
Amikor ideérkeztünk, akkor a barátnőm két gyereke is bekerült pont ugyanabba a suliba, pont ugyanabba a két osztályba, mint az enyémek. Jó kontrollcsoport volt ez nekem.
Az ő két gyereke magyar suliból jött, azzal a poroszos drillel, sok gyakorlással, ami otthon dívik és amit mindenki ismer. Én biztos voltam benne, hogy az ő gyerekei jobban fognak teljesíteni, mint az enyémek, mert számukra nem nagy törés, hogy idekerültek. Persze, nyilván más a nyelv, a suli, szóval vannak nehezítő tényezők, de maga a suli rendszere, a frontális tanítás, a sok lecke, a dolgozatok nem ismeretlenek számukra.
Legnagyobb meglepetésemre a gyerekek eredménye között nincs számottevő eredmény. Körülbelül hasonlóan teljesít az ő két gyereke, akik végigtanulták az elmúlt két évet és az enyémek, akik végigjátszották. Nem olvasnak, számolnak, rajzolnak vagy fogalmaznak jobban. Rosszabbul sem, félreértés ne essék! Körülbelül egy szinten vannak, ami amúgy nem rossz, a legutóbbi szöveges példákkal teli matekteszt például a két magyar nagylánynak sikerült a legjobban az egész osztályból, ami még a tanárukat is meglepte. (Nekem meg olyan dé ja vue érzésem lett, emlékszem, hogy Bíbor az első tanév végén Angliában megírta a legjobb szövegértési tesztet az egész osztályból, és akkor sem akartam hinni a fülemnek...)
Szóval nekem a tanulság a spanyol-magyar-angol iskola összehasonlításából, hogy nem nagyon számít, milyen módszerrel oktatjuk a gyereket, mindenki eljut oda, ahová kell neki a végén. Ami viszont nagyon is számít, hogy mennyi stressz jár ezzel. Szerintem minél kevesebb, annál jobb, mert a gyerek láthatóan nem tud többet attól, ha egész délután leckét ír, vagy hetente dolgozatokkal nyaggatják. És nem rontja sem az eredményét, sem a tudását, ha sokat játszik, kézműveskedik, és élvezi az iskolát.
De hogy persze ne legyek igazságtalan, azért azt elmesélem, hogy minden évzáró közül, ahol csak voltam, messze a spanyol volt a legjobb. Elsősorban, mert kicsit se hasonlított évzáróra, inkább fiesta jellege volt. Se igazgatói beszéd, se himnusz, se énekkar, se nagy szavak, csak pőre buli. Minden osztály eltáncolt egy darabot, a téma a nyolcvanas évek volt, de azért ezt elég tágan értelmezték, Borsiék például Elvis Presley Börtöndalára rokiztak, de Bíborék a Fame fődalát adták elő. Az ünnepség hétkor kezdődött, de persze csak hivatalosan, fél nyolcig semmi nem történt, igaz, akkora ért oda mindenki. Vicces volt már a székek elrendezése is - volt a színpad előtt 10 sornyi rendesen, aztán mögötte asztalok, amiket körbe lehetett ülni, kicsit kocsmai hangulatot árasztva, ami nem véletlen volt, mert  két óriási büfé is volt, csapolt sörrel, frissen grillezett hamburgerrel, különféle tapasokkal. Szembe vele a szülői munkaközösség sütiasztala - itt az anyukák által behozott házisütiket adták el, a bevétel a sulinak ment. Mellette pedig egy hatalmas tombola asztal - ide is szülők küldtek be nyereményeket, a bevétel pedig a sulié lett. Minden sorsjegy nyert - és hatalmas mennyiségű cucc volt. Hozzánk plüssbárány, sakk készlet, színezők és egy vadonatúj játéktáblát ábrázoló strandtörölköző került.  Emellett volt még ugrálóvár és buborékfújó stand is. Míg az emberek ettek, ittak, beszélgettek elkezdődött a műsor, amit nagyon is komolyan vettek, Borsiék osztálya egy teljes hónapig minden egyes nap gyakorolta a táncot. Minden fellépés kosztümmel, jó zenével koreográfiával készült, a háromévesektől (ennyi idősek itt az elsősök) egészen a 12 évesekig sokféle színvonalon. Megjegyzem, a kicsik is tündériek voltak, még akkor is, ha nálunk a popsirázásban kimerült a koreográfia, és ketten nem csinálták ugyanazt a mozdulatot ugyanabban a ritmusban.
Mi este 11-kor jöttünk haza, szinte elsőként, akkor még előadások is mentek és a dizsi, amit ígértek, még nem kezdődött el. Amúgy jogos volt a késői kezdés - 7-kor még brutálisan erős volt a napsütés, 9 után vettem csak le a kalapom, hogy ne kapjak napszúrást. Amikor eljöttünk, akkor osztották ki a 12-edikesek bizonyítványát. Ők, mint utolsó évesek egy héttel a többiek előtt megkapták. Nekünk még várni kell rá pár napot. Állítólag ilyenkor hajnal 1-2-ig tart a zene és a tánc. Nagyon hangulatos volt, sokkal jobb, mint a fehérblúzos, hagyományos, amikor megszólalni se lehet, állni kell ájulásig a hőségben és utána mindenki rohan haza. Itt le lehetett lazulni rendesen - és mi kellett hozzá? Egy betonnal fedett iskolaudvar, néhány vállalkozó kedvű, lelkes szülő, egy profi büfés csapat, aki hozta a kaját, piát és kész. A végén az iskola kapott némi pénzt, a szülők egy jó kis ismerkedési, közösségépítő lehetőséget, a gyerekek pedig egy fergeteges bulit. Mindenki jól járt.

Persze nem csak a PKU-s megy táborba, hanem a másik lányom is. Csakhogy az ő cuccainak előkészítése tizedannyi időbe se kerül. 

Ahogy egy ismerősöm a Facebookon rámutatott, nem az a kihívás, ha az ember a diétázó gyerekkel elmegy nyaralni egy hétre - hanem az, ha eljön az osztálykirándulás ideje, ahová egyedül kell elengedni a gyereket.
Bevallom, ebben mi nem vagyunk nagyon szívbajosak - Borsi négyéves kora óta folyamatosan jár mindenféle táborokba, így ma már elég jól tudom hogyan kell erre felkészülni, mit kell csomagolni és ami még fontosabb, mit kell mondani a táborvezetőknek.
A kaja része a legegyszerűbb.
Amikor benyögöm a tábori jelentkezéskor, hogy a gyereknek speciális diéta kell, a legtöbb esetben csípőből rávágják, hogy nem gond, ők fel vannak erre készülve, csak mondjam el, mit nem ehet a gyerek.
Ilyenkor szoktam egy laza mosollyal felsorolni, hogy az én lányom nem ehet kenyeret, tésztát, húst, tejet és tojást, hüvelyes zöldségeket és semmit, ami ezekből az alapanyagokból készült. Ilyenkor szokott a szegény táborvezető először leizzadni, de nem hagyom sokáig főni, azonnal rávágom, ne aggódjanak, én mindent csomagolok majd a gyereknek. A PKU-s diétát ugyanis egy táborban se tudják megoldani, bármilyen felkészültek is. Megjegyzem, ez még a közétkeztetősöknek se szokott sikerülni, sőt, még a kórházakban is zavarba tudom ezzel hozni a dietetikusokat. Kaptunk mi már a Heim Pálban is gluténmentes tésztát, és amikor közöltem, hogy ez nem jó nekünk, még engem szidtak le, hogy anyuka drága, ők tudják, ők a szakemberek. Aztán persze félóra múlva szaladtak, hogy jajj, jajj, hát eltévesztették. Persze nyilván nem adtam oda a gyereknek, tudom én hogy néz ki az ő tésztája, és hogyan nem. Hiába no, PKU-sból kevés van, gyerekorvos ismerőseim is rendszeresen rá szoktak csodálkozni, hogy jé, egy PKU-s gyerek, eddig még csak tankönyvben láttak ilyet.
Ha drága táborról van szó, egyébként ilyenkor kell bepróbálkozni egy kis költségcsökkentéssel, mert a kaja árát nyugodtan levonhatják, az én gyerekem nem sokat fog pusztítani. Falnak persze nem megyünk ezzel a pénzzel, az állatkerti tábor 50 ezer forintos díjából ha jól emlékszem 5 ezret engedtek el nekünk, amikor erre hivatkoztunk.
A menüt persze el lehet kérni - jól szokott esni a gyereknek, ha hasonlót kap, mint a többiek, de én nem szoktam erre rágörcsölni. Borsi úgyis ugyanazt a féltucat kedvencét szereti enni, végül is mindegy, hogy a többiek mit kapnak. Inkább érdekességképp érdemes kezelni az étlapot - nekem most jól jött, mert kiderült, hogy este forró csokit kapnak lefekvés előtt, és akkor azt mi megbeszéltük Borsival (és a táborvezetőkkel is) hogy azt ő is kaphat, és az lesz az ő napi kilengése.
Persze a diéta dolog azzal, hogy viszünk mindent (műanyag dobozban, felcímkézve) még nincs lerendezve. Mindenképp érdemes elmondani a szervezőknek, hogy a gyerek nem lesz rosszul, ha mást eszik, nem fog habzó szájjal összeesni, nem lesz hasmenése, kiütése és nem kell azonnali adrenalin injekciót szúrni a szívébe, ha ránéz egy csirkecombra. Szóval emiatt nem kell aggódniuk. Persze nem kell bagatellizálni se a helyzetet, nehogy túl lazára vegyék a figurát, azt érdemes azért hozzátenni, hogy a diéta be nem tartása agykárosodosással jár, és mi a tábor ideje alatt többszöri vérvétellel ellenőrizzük majd, hogy minden rendben megy-e. Merthogy azért, ha nincs semmi következménye annak, ha nem figyelnek oda, van rá esély, hogy teljesen le is tojják, Ami nem nem jó nekünk.
Most jönnek a trükkös részek. Merthogy a gyerek azt eszi, amit mi viszünk - de mi van az itallal? A legtöbb helyen szörpöt azért adnak a gyereknek, és mi, PKU-s anyukák már tudjuk, hogy a legtöbb olcsó vacak, amit literszám adnak, bizony aszpartámos, ami pillanatok alatt egekbe emeli a vérszintet. Osztálykiránduláson, cserkésztáborban mondhatjuk, hogy ugyan már nézzék meg az összetevőket és vegyenek olyat, ami cukros (vagy bármilyen más ízesítőt tartalmaz) de mondjuk egy nagyüzemi táborgyárban (lásd állatkert) erre nincs ráhatásunk. Ilyenkor vagy csomagolunk szörpöt is, vagy lelkére kötjük a gyereknek, hogy csakis vizet igyon. Olcsóbb, egészségesebb - és főleg biztonságosabb. Nekünk.
De mi van akkor, ha a táborban külön programpont, hogy együtt készítik el a gyerekek a reggelit, az ebéd utáni gyümölcssalátát vagy az uzsis snacket? Mivel ez általában gyümölcs, ami a PKU-snak is szabad, ebből kár lenne kimaradnia. Azt mindenképp hangsúlyozzuk, hogy gyümölcsből a mi gyerekünk annyit ehet, amennyit csak akar.
De mi van akkor, ha kis kekszet, gumicukrot, cukorkát is osztogatnak az ifjúságnak? Vagy valakinek szülinapja van és behoz egy tortát? Vagy épp muffint sütnek együtt?
Nyilván toleranciafüggő, hogy kinek, mennyi extra fér bele - de a PKU nagy trükkje, hogy semmi nem tilos benne, minden a mennyiségekről szól. Igazából akár szűzpecsenyét is ehet az a gyerek, ha bevállalja, hogy az egész napi adagja nem több, mint a hüvelykujja körme, és aztán egész nap csak speciális fehérjeszegény tésztát falatozik.
Borsika lányom, aki teljesen átlagos PKU-s diétájába belefér pár szem keksz, időnként egy vékony szelet normál torta, némi gumimaci. Nyilván nem mindegyik egyszerre, de ha táborban van, akkor bizony ő is szeretné kivenni a részét azokból a finomságokból, amiből a többiek, és ez jogos igény. Pláne, hogy zokszó nélkül vállalja cserébe, hogy otthon aztán lemond minden extra kényeztetésről.
Ez a méricskélős rész azonban már túl sok a legtöbb táborvezetőnek, meg is értem őket. Inkább nem engedik az efféle kilengéseket, mégiscsak rájuk van bízva a gyerek, nem is értik a diétát, van ott 20 másik, akire vigyázniuk kell. Volt már olyan, hogy Borsi hiába magyarázta, hogy az adott csokiszeletet otthon is szoktuk enni, tudja, hogy neki szabad - mégse adták oda, mert nem merték. (Az a jobbik eset, ha ilyenkor elteszik, megkérdeznek engem és csak akkor adják oda.)
Hasonló helyzeteket megelőzendő, ezért én mindig elmondom, hogy Borsi szakértője a diétának, kéthetes kora óta csinálja. Tudja mit szabad, mit nem. ha ő valamire azt mondja, hogy lehet, akkor nyugodtan adják oda neki, nem lesz belőle baja.
Mert én, mint "szakértő anya" tudom azt is, hogy a tábor csak pár nap, és ha van is egy kis kilengés, majd helyrehozom otthon, az nem okoz annyi kárt a gyerek testében, mint a lelkében az, ha újra és újra azt érzi, hogy nem szabad neki azt, amit a többinek, pláne, ha azt igazságtalannak érzi, mert otthon néha eszünk olyat.
Amire sajnos még nem találtam jó megoldást, az a tápszer kérdése, amiből most épp hat csomaggal kell az én lányomnak meginnia. Mivel szigorú és elég életidegen diétán van, az egészséges fejlődéséhez plusz fehérjét kell innia. Most épp 60 grammnyit. Ha egynapos táborokba megy és otthon alszik, akkor kisebb gond - reggel és este megkapja a normál adagot, napközben meg 1-2-szer oda tudják neki adni (tízórai, ebéd vagy uzsi idején). Nagyon pipec kis fémzacsiban van, teljesen korrekten néz ki, még finom is. De ha egész nap nincs velünk, akkor ez az, amit mindig elfelejtenek neki odaadni. Értem én, a napi hat az sok, több, mint ahányszor leülnek enni, és az én biológiai órámba már beépült ennek az ideje, a táborvezetőknek millió dologra kell ezen kívül is figyelnie, hát elfelejtik.
Borsi most a háromnapos táborra 11 csomaggal vitt, aminek mind el kellett volna fogynia - hármat hozott haza. Ilyenkor nincs mit tenni - legyinteni kell. Nem sok értelme van leszidni a táborvezetőt, amiért elfelejtette, nagy kár nem esett a gyerekben, majd bepótoljuk. Nyilván ha Borsi majd nagyobb lesz, akkor erre is oda fog majd figyelni önerőből, de addig el kell fogadnunk, a világ nem az ő diétája körül forog.
Persze ha nagyobb a gyerek, akár a mobilját is be lehet állítani, hogy 2-3 órányként pittyegjen, amikor eljön a tápszer ideje - de a legtöbb táborban nem engedik az elektronikus kütyüket, és én ezt pártolom. Azért megy oda a kölök, hogy barátkozzon, fára másszon, kiránduljon, nem azért, hogy a képernyőt bámulja.
Idegeskedésre amúgy meg semmi ok - a PKU-s gyerekek tényleg tudják a diétát. A táborban pedig szerencsére ez egyáltalán nem központi kérdés. Sokkal jobban érdekelte őket, hogy kivel kerülnek egy szobába, tudnak-e katapultot készíteni a ház melletti kiserdőben, mennyi jelvényt kapnak a sok munkáért, amit elvégeztek (négyet is hoztak haza!) hogyan kell dínótojást készíteni kövekből. Az persze jólesett, hogy Borsi a végén kapott egy kis ajándékot, amiért olyan hősiesen végigcsinálta a diétát, mindig mást evett, mint a többi és soha nem panaszkodott. (Nem is értette, hogy miért kéne neki, de az ajándéknak örült.)
Csak egy dolog fájt nekik, de az nagyon.
Hogy vége a Brownies korszaknak. Ez volt az utolsó tábor, ahová barna ruhás kiscserkészként érkeztek.
Persze nem hagyják abba! Várja már őket vissza a Coventry egység, de mivel addigra mindketten betöltik a tizedik életévüket, már Guide-ok lesznek. Kék egyenruhában. Meg is kapták az első kék jelvényük: Brownies was an adventure - azaz Kaland volt Brownes-nak lenni. És ez így van. Imádták minden egyes percét, és csak azt sajnálják, hogy nem korábban kezdték, öt évesen, és akkor lehettek volna piros ruhás Rainbow-k is. Szóval mi folytatjuk, csak épp szeptembertől kékben, ami azt jelenti, hogy egy szemmel jól látható összeget fogok szeptemberben az új egyenruhákra költeni. Jippi.

Egy teljes hónapot bírtunk ki betegség nélkül. De ha van valami, ami biztos, akkor az, hogy egy háromévessel sokáig nem tart ez az állapot.

A szakértő és gondos szülői szem persze a legelső jeleket is azonnal kiszúrja. Egy kis köhögés a medencében. A férjem persze rögtön huhogni kezdett, és mondogatta, hogy inkább ne vigyük mostantól   lubickolni, de tiltsa meg ezt valaki 30 fokban a pancsolni vágyónak. Ráadásul úgy, hogy a két nagynak semmi baja és számukra az a nap fénypontja, amikor lejutunk a medencébe.
Merthogy már lassan két hete olyan szép idő van, hogy minden nap megyünk. Későn kezdődött a strandidő, de azért is örülünk neki annyira. Ha nagyon fáradtak és kedvetlenek vagyunk (mi felnőttek) akkor is. Legyünk őszinték, ki tudja, talán soha nem lesz többé az életben ilyen jó dolgunk, pár lépés a hatalmas, ingyenes medence. Nagy víz a nagyoknak - kicsi a kicsinek. Tökéletes.
A gyerekeket persze nem kell győzködni arról, hogy ez jó - fél éve nézegetik sóvárogva a medencét, és most, hogy végre elég meleg van, szívük szerint az egész délutánt ott töltenék.
De nem lehet. Merthogy a leckét meg kell előtte írniuk. Sajnos ez nem kihívás. Hiába a gatyarohasztó hőség, a spanyol suliban nincs lazulás. Minden egyes délután több órát töltenek körmöléssel, este 6 előtt így ritkán jutunk le a medencéhez.
Bevallom, én ezt nem bánom annyira - perzsel ez a spanyol nap, éget is rendesen. A lányokat szerencsére inkább csak barnítja, elképesztő színük van már. Én és Bende fehérebb bőrrel vagyunk megverve megáldva, így nekünk ez a késő délutáni időpont éppen ideális. Amíg a lányok a másfél-kétméteres medencében gyakorolják a sellőúszást (békalábbal és légzőpipával természetesen), addig mi a 40 centis kismedencében pancsolunk. Az se olyan kicsi - a kör alakú lábáztató átmérője éppen tíz méter. Viszont a vize kifejezetten meleg. Vízipisztolyozunk, vödörrel locsoljuk egymást (nekem őt nem szabad...), és úsztatjuk a kisebb nagyobb hajóinkat.
A hat utáni időpont nagy előnye, hogy általában egyedül vagyunk - se a spanyolok, se a nyaralók nem kedvelik ezt az intervallumot. Bende, aki a nudizmust preferálja, alig várja, hogy az utolsó idegen is eltűnjön a környékről, már tépi is le magáról a fürdőgatyát. Nagyfiú már ahhoz, hogy szabadon hagyjam pucérkodni - de ha senki nem látja és senkit nem zavar, akkor persze miért is ne.
A lányok is szeretik, ha egyedül birtokolhatják a medencét - gyakorolják a különböző úszásnemeket, én meg csak lesem, milyen biztonságosan mozognak a mélyvízben. Bíboron persze annyira nem lepődöm meg, végül is ő tavaly is egész évben járt úszni, oklevelet is hozott róla, hogy le tud úszni 25 métert - de Borsi, aki oviskora óta nem járt úszni, és legutóbb még minden lélegzetvételhez megállt, most már simán végighasítja a medencét, hátúszás, mellúszás, gyorsúszás - mindegyikben jó.
A békaláb a kedvencük, mert azzal elképesztően gyorsak és kecsesek, azt a hullámzó mozgást gyakorolják most lelkesen, ami a sellős rajzfilmekben a hableányoknak van. Megy nekik - de elismerik, fárasztó. Viszont nem csak barnulnak, látom, hogy izmosodnak is. Különösen Bíbor, akivel megbeszéltem, hogy ha tényleg azt akarja, hogy látszódjanak a karján az izmok, muszáj több fehérjét bevinnie, így most minden nap eszik húst. (Ahhoz képest, hogy eddig a heti egy alkalomért is úgy kellett könyörögni, ez most óriási haladás.)
Aki azt hiszi, hogy a gyerekek a kiadós medencézés után fáradtan ájulnak az ágyba, nagy tévedésben él. Mivel errefelé este 10-ig világos van, nehéz ágyba rakni őket. Egyszerűen nem hiszik el, hogy már este van és aludni kellene, hiába húzzuk be a függönyöket, sötétítő táblákat. A fáradtság csak a szülőket teríti le, a gyerekeket nem érinti.
De nem panaszkodom, nincs is miért. Most pont úgy élünk, ahogyan elképzeltük milyen lesz majd Spanyolországban.
Ebbe az idillbe robbant be a köhögés. Akkor, amikor már azt hittem, hogy nem lesz gond. Mert nyár van - ilyenkor a gyerekek már nem szoktak betegeskedni. De úgy látszik, itt ez sem igaz. Megjelent az az alattomos kicsi torokkaparászás, amivel nem lehet mit kezdeni. Amikor az ember látja, hogy csúszik bele a betegségbe a gyerek, és próbál mindenféle teljesen hiábavaló dolgot tenni, mint a C-vitamin, meleg tea, homeopátiás erősítőszerek - de persze semmi nem használ, napról napra erősödik a köhögés, és ami szerdán  még csak kicsi kuc-kuc volt, az szombat éjjelre fuldoklós, levegő után kapkodós, lázas kínlódássá válik.
De csak éjszaka.
Nappal persze semmi baja nincs a kisembernek, szétszedi a lakást, nyúzza az idegeinket, nem érti, miért nem megyünk sétálni, játszani, fürdeni. Miért is kell neki itthon maradnia?
Merthogy oviba azért menne - mert hiányzik neki valaki. Egy csaj. Naná. Bizony, az én hároméves fiam egy hete azzal lepett meg, hogy közölte, a szíve egy Carmen nevű kislányért lángol, és bizony fáj neki, hogy ő két puszit adott, de Carmen csak egyet adott vissza. Mindezt olyan álmodozó, bárgyú arckifejezéssel, ahogy a pasik szerelmesek szoktak lenni.
De nincs kegyelem - aki éjjel még lázas volt, az nappal hiába kakaskodik, nem megy el sétálni. Pláne most. Merthogy a nap süt, de a szél, az nagyon erősen fúj és az bizony nem kell most a köhögősnek. Nekem se hiányzik most a szeles séta, mert nekem a szemem gyulladt be. Péntek este belement egy kis piszok, és majd egy órán át szúrta. Végül kijött, de hatalmas vörösre duzzadt a környéke és másnapra se lett sokkal szebb, és végül átment kötőhártyagyulladásba, ami aztán átterjedt a másik szememre is. Így most mindkettő vörös, fáj, csipás és könnyezik.
Persze anya azért még nem pihenhet, különösen, hogy tíz nap múlva jön a költöztető cég, és addig mindent dobozba kell varázsolni. Persze tudom én, a betegség soha nem jön jókor - de most, tényleg a legrosszabbkor terített le mindenkit.

Elképesztő dolgokra képes a szél és a víz, ha van pár millió éve és megfelelő alapanyaga. Mondjuk egy kis tengerfenék mészkőből és kalcitból, amit egy heves földrengés 150 millió évvel ezelőtt 1300 méter magasra emelt. Azóta formálódik folyamatosan a Torcal, Európa legszebb karsztvidéke. A végeredmény? Lélegzetelállító.

Újra és újra rá kell döbbennem, hogy lehet bármilyen szép az, amit az ember alkot, de természet anyánkkal semmi nem tud versenyre kelni. Olyan monumentálisat, elképesztően hihetetlent nem tud senki elképzelni, pláne megvalósítani, amit ő. Teljes transzban sétálgattunk ebben a Nemzeti Parkban, újra és újra elképedve azon, amit látunk. A negyedét se jártuk végig, mert az egész napot itt tudtuk volna tölteni. Most csak pár óránk volt rá - azt hittük elég lesz, mert csak pár kövecskét látunk majd. Tévedés volt. Erre a helyre az egész napot érdemes rászánni.
Antequerra mellett található ez a 17 négyzetkilométeres nemzeti park. A belépő természetesen ingyenes, de van egy kis oktató központja, ahol megnézhetünk egy meglehetősen érdekes jól összerakott kiállítást arról, hogyan is alakultak ki ezek a formák, milyen volt az élet itt 150 millió évvel ezelőtt, milyen őshalak maradványait lehet megtalálni a kövekben, hogyan éltek itt az ősemberek és milyen növények-állatok élnek itt ma.
Olyan színes-szagos kiállítás ez, amihez hasonlóan jót itt Spanyolországban még nem láttam. Sajnos csak a főcímek vannak angolul - a lényeg megértése pedig erőteljes spanyoltudást igényel, de a képeket nézegetve is elég sokat ki lehet bogarászni. A gyerekek persze a sok gombbal működő elfoglaltságot élvezték legjobban - a szagautomatát, ahol a legfontosabb vadvirágok illatát lehetett beazonosítani, vagy a zajsarkot, ahol a szél, az eső hangját lehetett meghallgatni. Van egy kis boltocska is, ahol lehet venni pár emléktárgyat - bár nekem nagyon furcsa, hogy a legtöbb cucc vitrin mögött van és kérni kell az eladót, hogy mutassa meg. És nem törékeny vázákról beszélünk, füzetek, tollak és más ilyen kis filléres vacak is üveg mögött van, elérhetetlenül. Nem nagyon értem ennek a logikáját - de a legtöbb múzeum-shop errefelé tényleg így van kialakítva, ami szülőszemmel amúgy nem feltétlen baj, amit nem tudnak kézbe fogni a csimoták, azt nem is nagyon szokták kérni sem.

A központ mellett van egy nagy parkoló és innen indul három túraútvonal is. A túra megtételéhez érdemes kalapot, napszemüveget és erős cipőt is vinni, az út maga ugyanis pont olyan köves, mint az egész környék. Egy különbség van csak - a sok látogató már síkosra csiszatolta a lábával, ezért ezeken nagyot lehet esni, ha megcsúszik az ember lába. Babakocsival járhatatlan, járni tanuló, bizonytalan léptű gyereknek veszélyes. De egy Bende-féle hároméves már elég ügyesen megküzd ezzel a tereppel, a nagyobbak pedig különösen élvezni fogják, hogy elég könnyen fel is lehet mászni az alakzatok jelentős részére.
Mászik is mindenki - fotózkodni, napozni, piknikezni. A kövek kellemesen melegek, rengeteg van belőlük és az egész hely olyan, mintha egy másik bolygón járnánk, óriások országában, ahol kavicsokból építenek tornyot a gyerekek, vagy a dzsungel mélyén, ahol egy kanyar után titokzatos őskori város bukkan elő.

Egészen elképesztő, hihetetlen formákat alakított ki itt a természet. Az ember folyamatosan kérdezgeti magától, hogyan lehetséges az, hogy még nem dőlt össze az egész, hogyan állhat meg azon a kicsi kövön az a nagy, miért nem billen le a torony. A legjobb, amikor sok-sok lapos kő van egymáson - nem feltétlen a nagyság szerinti sorrendben.
Megjegyzem - az omlásnak azért vannak jelei - láthatóan mozog, változik ez az egész hely. Sok összedőlt kőhalmot is látni, olyanokat is, amelyek már egészen a hihetetlenig meg vannak dőlve, és az is izgalmas, ahol látni, a vízszint nem egyenesen, hanem ferdén van, bizonyítva, hogy a földrengés ereje, amely összevissza dobálta az itteni köveket, nem feltétlen a rendrakás híve volt.
Sok alakzatnak neve is van - szfinx, teve, kancsó. De mi magunk is beleláthatunk történeteket, figurákat a néma kövekbe. Az én lányaim, akik amúgy is élénk fantáziával vannak megáldva, élvezettel mászkáltak magasra, találtak ki történeteket arról, mi is történhetett ebben a kővé változott városban. Ehhez még hozzáteszem, hogy vad orchideát, hegyikecskét, sasokat is lehet itt látni, és olyan jókedvűen trillázós, füttyögős madárkoncertet hallgattunk, amit még soha egész életünkben. Kihagyhatatlan, örök élmény volt, életem egyik legszebb, legemlékezetesebb kirándulása, amit azt hiszem öregkoromig nosztalgiával fogok emlegetni.

Nem mondom, amikor először hallottam Chefchaouen állandó jelzőjét, hogy "tiltott város" azonnal kíváncsi lettem rá. És persze arra is, hogy miért nem léphetett be ide senki idegen az 1920-as évek előtt? Erre a kérdésre azonban senki nem tudta a választ.

Tipp persze bőven akadt - lakott itt szultán is, talán az ő biztonsága érdekében vezették be a szabályt, Pekinghez hasonlóan. De felmerült az is, hogy talán valami vallási központ volt régen, szent hely, vagy egy próféta születési helye, amit nem akartak, hogy a hitetlenek jelenléte beszennyezzen, mint Mekkában.
Sok-sok időt töltöttem a neten, hogy kibogozzam az igazságot, és úgy látom, hogy a válasz ennél jóval prózaibb. Nem másról van szó, mint biztonságról és háborúról. Észak-Afrika ugyanis mint már írtam, stratégiailag fontos terület - bejárat a Földközi tenger felé, és aki ezt birtokolja, annak komoly gazdasági hatalom kerül a kezébe.
Ilyen fontos központ volt Chafchaouen is, a hegyek között alapított kicsiny város. Biztosította az utat, megakadályozta, hogy egy esetleges támadás esetén szabadon végigvonulhassanak itt a csapatok. A várost 1490-es évek végén alapították, de igazán akkor kezdett virágozni, amikor a Spanyolországból kiűzött mórok és zsidók beköltöztek.
Igen, a zsidók jöhettek, bár ha szó szerint vesszük a szabályt, akkor ők is idegenek, ráadásul nem is igazhitűek, viszont nem jelentettek katonai fenyegetést. A tiltást azonban olyan komolyan vették a helyiek, hogy például az 1900-as évek elején ki is végeztek egy fiatal angol férfit, aki beszökött a városba, bár három másik társát némi testi fenyítés után elengedték.
Az 1920-as években azonban enyhítettek a szabályon, azóta nyitva van a kapu mindenki előtt. Akkoriban kezdték kékre festeni a házakat is - előtte zöld színben pompázott a város, ez ugyanis az iszlám szent színe.
Nem tudom, zöld színben milyen lenne a város, de az biztos, hogy ez a kék elképesztően szép. A fotókon is nagyon jól mutat, különösen a kék ég alatt. Kékre festett falak, kapuk, ablakok, járda. Ráadásul sok-sok árnyalatban, hiszen folyamatosan kopik, szívja ki a nap, festik újra, így nincs két egyforma színű pontja a városnak.
Mint minden arab városnak, Chefchaouennek is a medina, azaz a piac a központja. A fallal körülvett régi városrész igazi labirintus, egyenesen a középkorból itt maradt házakkal, terekkel, utcákkal. Nem igazán arab ez, mondják a szakértők, erős itt az andalúz befolyás is, ezért van itt annyi szép kis erkély, szökökút.
Persze a kutaknak itt nem csak díszítő funkciójuk van.Azt ugyanis a sok kék festék se tudja eltakarni, milyen kopott és szegény ez a város. És nem kicsit szegény, hanem az a nagyon mélyen és szomorúan. Sok házban nincs víz, az emberek sorban állnak a kutaknál nagy palackokkal, vödrökkel, kislányok cipelik egyik kezükben a testvérüket, másikban a vizespalackokat. Miért nem az anyjuk csinálja? Ó, nekik is van dolguk. Mosógép híján a patakpartra járnak mosni, a külön erre kialakított közösségi mosodához. Ott állnak vagy térdig a patakban, mint János vitéz Juliskája, vagy a direkt erre kialakított betonvályúnál, a redős sulyokhoz dörgölik a ruhákat, majd amikor elkészülnek, a környékbeli bokrokra, kövekre teregetnek és várnak, hogy megszáradjon.A jéghideg hegyi patak vize kristálytiszta - de jéghideg. Nem könnyű munka itt tiszta ruhát adni a családnak.

De a főzés se kisebb feladat ott, ahol nincs sütő. A kenyeret viszont a legtöbb háznál maguk készítik a nők, így marad a régi, középkorban is jól bevált a megoldás: a közösségi pékség, ahová elviszik a nők a meggyúrt kenyeret, ott leadják, az kisüti, majd az elkészült lepényeket kirakja az út szélére, ott találja meg, aki értejön.

A turisták persze nem azért jönnek ide, hogy a szegénységet lássák. A bazár sokkal csillogóbb fotótéma, látványos, színes és ellenállhatatlanul olcsó. Persze tudni kell alkudni. Mi egy mesebeli Aladdin lámpást akarunk venni - az egyik helyen 200 dirhamot kérnek érte, (kb 20 euró), a másikon más a felét se. Annyira megörülünk az olcsóbb helynek, hogy vettünk mellé még egy ezüstkeretes tükröt is. A gyönyörű kelméknek se lehetett ellenállni - én a helyiek egyik specialitásába, a színátmenetes, fényes, selyemszerű anyagba szerettem bele. A férjem ugyan morgott egy kicsit, mert szerinte ezt is Kínában készítik, mint mindent a világon, de abban ő is egyetért, hogy 20 euróért egy franciaágytakaró nem nagy összeg. Nehéz volt választani, de végül egy piros és arany árnyalaokban pompázó darab birtokosai lettünk. A Balatonhoz szánjuk. Örök emlékül.

Nekem nagyon tetszett, hogy senki nem követett minket, senki nem akart ránk tukmálni semmit. Igaz, vezetőnk sem volt - a házigazdáink nagyon jól ismerték már a helyet, tudták hol lehet jót enni, és azt is, mennyit érdemes fizetni egy-egy árucikkért. Persze így is többet fizetünk, mint egy helyi - de hát a marokkóiak szemében mi mind gazdagok vagyunk. És ha őszinte akarok lenni, igazuk is van. Tényleg azok vagyunk.
A gyerekeknek figyelmét persze próbáltam felhívni arra, hogy milyen nehéz sorsuk van itt a gyerekeknek és ők milyen szerencsések, de nem volt sok esélyem. Játszottak. Nagyon. Elképesztő intenzitással, amit valahol meg is értek, mert ez tényleg mesebeli hely, és ők a kopott felszín alatt meglátták azt is, amit a mi felnőtt szemünk már nehezen. A kelet csodáját. Őket nem zavarta a kopottság, a nyomor - csak azt látták, ami a lényeg. Az ezeregyéjszaka csodáit, a sok színes ékszert, a fémművesek aranyfényben játszó tárgyait, amelyek ott, előttünk kalapáltak, és amelyek igazi kincsnek látszottak.
Még egy dolgot imádtak még: a macskákat. Lelkesen számolták, hogy mennyit sikerül találniuk, és mivel itt nem csak az utcákon, de még a falon is jópárat lehetett találni, nem unatkoztak.

Persze a vásárlást nem lehetett abbahagyni. Még visszafelé, a kompnál is odalépett hozzánk egy csadros fiatalasszony, aki nyakláncokat kínált. A medál egy kéz volt. Fatima keze. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem vettem Marokkóban és utólag már bántam, hogy kihagytam. Ez ugyanis az arab világ egyik legszentebb védőszimbóluma. Amulett.
Persze a történet nem túl szép, ami mögötte van, és kicsit se illik az én feminista világképembe. Fatima ugyanis Mohamed próféta fiának a felesége volt, aki egy nap éppen forró kását főzött, amikor a férje hazajött egy fiatal nővel és közölte, ez a második feleség. Fatima elszomorodott, és bánatában észre se vette, hogy puszta kezével kavarja tovább a forró ételt. Amikor megérezte, nem akart felkiáltani, nehogy a férje azt higgye, hogy ellenzi a második feleséget, így lett az ő keze a női engedelmesség, családi békesség szimbóluma, amelyet előszeretettel aggatnak kislányok nyakába is. A kéz közepére egy kék szemet is szoktak rakni - a kék a mágikus védelem színe errefelé, és így a szimbólum a szemmel verés ellen is véd.

Chefchaouenben nem találtam olyan Fatima kezével díszített tárgyat, ami igazán tetszett volna. De ez a lánc, amit ez az asszony kínált, nagyon tetszett. De hiába nyúltam a zsebembe, egy fillér se volt már nálam.
Nem baj, mosolygott, azért csak vegyem el, ha tetszik, mondta. Hiába tiltakoztam. A kezembe nyomta, mi meg már rohantunk is tovább a komphoz, nehogy lekéssük. Nekem meg persze rögtön lelkiismeretfurdalásom lett, hiszen olyan kevés van ezeknek az embereknek, és még ő ad nekem. A rohanás persze nem tartott sokáig, egyik sorból álltunk a másikba. Amit ez a nő nyilván tudott. Tudta ő, hogy nehéz jószívvel elfogadni ajándékot egy ismeretlentől, és kiváló pszichológiai érzékkel megsejtette azt is, hogy lehet, hogy az én pénztárcámban már nincs pénz, de vagyunk ott még páran és persze, hogy előteremtem azt az egyetlen kicsi eurót, amivel a láncért tartozom. És persze még egyet, a másik lányomnak is. Hát hogy is maradhatnának védelem nélkül ebben a világban...