Három gyerekkel irány Spanyolország!

Ha az ember átvergődik a komppal a túlpartra, akkor azt általában nem Ceutáért teszi (bocs, drágáim) hanem azért, hogy elmondhassa, járt már Afrikában.

Persze azt tudni kell, hogy ez nem az a fekete Afrika, amit az ember a filmekből elképzel magának, nincsenek zebrák az utcán, se sárkunyhók, se négerek. Itt az arab Afrikába ízlelhet az ember. Marokkó sok szempontból Egyiptomra hasonlít. Szóval zajos, büdös, koszos, nagyon életteli, színes és hát, nincs rá jobb szó: egészen más, mint Európa.
Bevallom, én annyira nem szerettem bele ebbe az országba, amikor olyan jó 15 éve először Marokkóban jártam. Számomra rémisztő volt a tömeg, a kosz és az árusoknak az a tolakodása, és hablatyolása, amivel folyamatosan jöttek utánunk, ügyet sem vetve arra, hogy semmit nem akarunk venni. Nem mertem elengedni a párom kezét, nem mertem semmit megnézni, senkivel felvenni a szemkontaktust. Annyira idegennek és távolinak éreztem ezt a kultúrát, hogy egy nap bőven elég volt belőle, örültem, amikor visszaértünk Spanyolországba és végre ismét Európát éreztem magam körül.
Most azonban teljesen más élmény ért.
Persze az sokat számít, hogy öregebb és tapasztaltabb lettem, hogy most nem egy nagy turistabusszal érkeztünk, amit automatikusan megrohamoznak az árusok, hanem két autóval, egy kisebb csoport részeként, és vendéglátóink ezt a helyet is nagyon jól ismerték, tudták merre kell menni, mit kell megnézni, hol kell enni és mit mennyiért érdemes vásárolni.
Persze Marokkó hiába van nagyon közel, azért nem egyszerű Ceutából átjutni.
Aki bérelt autóval jön, az ügyeljen rá, hogy érvényes engedélye és biztosítása legyen Marokkóra is. Azt, hogy kiléptünk a Schengeni határból azonnal érezni lehet: szigorú ellenőrzés, nagy sok papírmunka, komoly várakozás és persze pecsét az útlevélbe. Oda és vissza is. (Megjegyzem, egy itteni pecsét felvet néhány kérdést az izraeli határon, ahogy a férjem tapasztalta...) Az biztos, hogy se a spanyolok, se az arabok nem szeretnek korán kelni, így aki 8-9 körül ér a határhoz, az viszonylag gyorsan, 15-20 perc alatt átjuthat, 10 után ez akár több órára is nyúlhat.
Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a határon ki kell töltenie egy kis regisztrációs papírkát minden egyes emberre és persze az autóra is. Mi el voltunk kényeztetve, mert vendéglátóinknak volt ilyen papírja otthon, így előző este mindent előkészíttek nekünk - de akinek nincs ilyen szerencséje, az nyugodtan igénybe veheti a határnál álló tucatnyi arab pasas segítségét is, akik lobogtatják a kezükben a kis papírt. Nyilván némi kis pénzért cserében.
A határ amúgy érdekes volt - magas kerítések, rengeteg ember, nagyon ráérős ügyintézés, ami úgy tűnt, női vezetők esetében még lassabban működik. Külön érdekes volt, hogy minden határőrnek tömött, vastag bajsza volt és napszemüvege, amitől úgy éreztem magam, mintha egy diktátortalálkozóra érkeztem volna. Amúgy kedvesek voltak, mosolygósak és csevegősek - de mivel ezt franciául csinálták volna, így velünk sokat nem tudtak kezdeni.
Ami nekem meglepetés volt a határátkelés után, hogy negyed-félóránként értünk olyan kereszteződéshez, ahol állt egy rendőrautó, amit fegyveres őrök támasztottak. Volt ahol jelezték, hogy ez valamiféle check-point lenne, de sok helyen nem. A mi sofőrünk minden egyes alkalommal lelassított, letekerte az ablakot és franciául szép napot kívánt, mire minden alkalommal intettek, hogy menjünk tovább. A többedik ilyen alkalom után rákérdeztem, mi is ez, így megtudtam, erre érdemes odafigyelni, aki nem áll meg, az bírságot fizet a mulasztásért.
Errefelé amúgy nem annyira a gyorshajtókra vadásznak, mint inkább a kábítószercsempészekre, sokan és sokat szívnak errefelé, a szór szoros értelmében, de mi nem éreztük sehol a szagát, se dílereket nem láttunk. Most. Lehet, hogy még nem indult be a turistaszezon.
A lányaim számára Marokkóban a legnagyobb kulturális sokkot a pottyantós budi jelentette, effélét még soha nem láttak eddig. Rendes magyar budit se, de ahhoz azért nem kellett volna használati utasítás, ugyanúgy rá kell ülni, oszt kész, csak kicsit erősebb a szag és legyek szállnak az ember alfelére.
Ám a marokkói változat olyan, mint az olasz. Aki még nem látott ilyet, annak elmondanám, hogy ez úgy néz ki, mint egy zuhanytálca, csak épp egy lyuk van a közepén, két szélén meg egy-egy recés rész, ahová az ember a talpait rakhatja. Mellette egy vödör, egy csappal, azzal kell leöblíteni. És mindezt nem az út szélén, hanem az étteremben kell elképzelni.
Bíborka lányom, amikor meglátta elkerekedett szemmel közölte, hogy ő inkább majd akkor pisil, ha hazaértünk Spanyolországba. Amikor közöltem vele, hogy egész nap itt leszünk, végül nagy finnyogás és sóhajtozások közepette felavatta a helyet, de nem volt boldog.
Igaz ha már témánál vagyunk, hozzáteszem, hogy az útszéli erdei pisilést is csak nemrégiben, Spanyolországban próbálták ki először a lányok. Hiába no, Angliában el lettünk kényeztetve, minden város, erdő, kilátó mellett tiszta, WC papírral, szappannal és papír kéztörlővel ellátott mosdók voltak. Spanyolország ebből a szempontból olyan, mint Magyarország, ha az ember elindul a mosdóba, előtte győződjön meg róla, hogy van nála legalább egy papírzsepi, (még a legjobb étteremben is) és sóhajtozzon nagyokat, hogy a pasiknak ez is mennyivel könnyebb.
Marokkó bár iszlám ország, elég liberális - bár sok nő hord fejkendőt, messze nem mindenki öltözik így, csadrot is csak ritkán láttunk. Inkább az egész testet takaró, elformátlanító burnusz a divat, férfiakon és nőkön egyaránt. Ez olyan hossz szoknyás, kapucnis darab, amit akár az orráig is húzhat az ember, ha rossz a kedve, de hátra is csaphatja, ha szép az élet. Mondjuk kicsit fura pasikon hosszú szoknyát látni, de két év Anglia után, ahol szoknyában vonul fel a teljes skót sereg, és a suli udvarán rendszeresen fehér vászonszoknyában várakoztak a szikh apukák, már a szemem se rebben. A barna burnusz amúgy tökéletes Obi-van-Kenobi jelmeznek is, csak egy lézerkardot kell hozzá beszerezni, de az uram szerint messze még a Hallooween, ő meg nem is olyan keményvonalas Star Wars rajongó, így ilyet végül nem vettünk.
Szerencsére ez az elfátyolozás a külföldi nőknek egyáltalán nem kötelező. Nyilván nem szerencsés spagetti pántos topban és miniszoknyában flangálni, de mondjuk ez a világ más részein se a legjobb  választás a városnézéshez. Én mondjuk kalapot hordtam végig, de nem azért, mert kímélni akartam a helyiek érzéseit, inkább mert állati erősen sütött a nap.
A közbiztonság egyébként is elég jó errefelé, a mi vendéglátóink gyakran járnak át, még soha, semmiféle incidens, lopás nem érte őket, sőt amikor csajok jöttek együtt, pasi nélkül (és egy kicsit féltek, hogy mi lesz velük) akkor se nézett rájuk csúnyán senki.
Az én komfortérzésemet először kicsit csökkentette, hogy úgy láttam, éreztem, a minden sarkon csoportosan álldogáló arab pasik folyamatosan minket néznek (sötét arcú alakok voltak) és kényelmetlen volt a sok-sok utcagyerek, akik szintén folyamatosan bámultak, de ha őszinte akarok lenni, nekik se lehet könnyű elviselni a sok fotózó turistát, akik érdekes szociofotókat akarnak készíteni az ő életükről, házaikról, gyerekeikről, az érdekes nyomorukról.
A helyiekkel a kapcsolatba kerülést amúgy se lehet megúszni, még akkor is, ha nem akar vásárolni az ember. A nagyobb piacokon, óvárosokban nem érdemes egyedül bóklászni, mert ezekben a zegzugos, labirintusszerű sikátorokban pillanatok alatt eltéved az ember. Természetesen nem a térkép és az útjelző tábla a megoldás (utcaneveket nem is láttam): fel kell fogadni egy vezetőt, aki elvezet a látnivalókhoz, elmeséli a hely történetét és persze a végén be akar vinni majd valami boltba is, általában azzal a dumával, hogy itt a tetőről isteni a kilátás. Mire leér az ember, már várja a mentatea, és ember legyen a talpán, aki ezt visszautasítja, pláne az utána felkínált fantasztikus vásárlási lehetőségeket. Megspékelve azzal, hogy Marokkó amúgy tényleg olcsó, és olyan cuccokat tud venni az ember, amit ott helyben készítenek. Fémművesek, textilszövők, festők, szőnyegárusok, ékszerészek. Tényleg olcsón, jó minőséget adnak... hát szóval veszélyes kombó ez.
Persze vásárolni nem kell, a boltokba se rángatnak be erővel - a vezető pedig a végén mindenképp meg fog sértődni, erre készüljünk fel. Akkor is, ha bemegyünk a boltba, és akkor is, ha annyi pénzt adunk a végén, amennyit kért. Ez hozzátartozik a helyi kommunikációhoz. Fehérek vagyunk, nekünk többet kell fizetni, mint a helyieknek, mert gazdagok vagyunk. Minden fehér az.
Szerencsére nekünk most nem volt szükségünk vezetőre - olyan helyre mentünk ugyanis, amit vendéglátóink nagyon jól ismertek. Ez nem más, mint Chefchaouen (sefsauen-nek ejtik) a kék város.

Marokkóban sok városban divat, hogy minden házat, ajtót, ablakot díszítőelemet közös színre festenek, gyakran még a járdát is. Ugyanannak a színnek a különböző árnyalatai, ahogy kopnak, szívja ki a nap, újrafestik, megadják a város varázslatos atmoszféráját. Igen, más világ ez, érezni, amint rápillant az ember.
Chefchaouenben színe a kék, de nem ezért választottuk úticélul. Az keltette fel a kíváncsiságunkat, hogy ez "tiltott város" volt, 1920-ig hitetlen nem tehette be a lábát. Sok szempontból olyan volt, mintha vissza repültünk volna az időben. Izgalmas, felkavaró és felejthetetlen élmény volt.

Előre kell bocsátanom: elfogult vagyok. Mi, nagyon jól éreztük magunkat Ceutában, de ha őszinte akarok lenni, akkor ilyen tündéri vendéglátókkal a világ minden pontján tökéletesre sikeredett volna ez a pár nap. 

Nem csak azért, mert ők mindent megtettek, hogy nekünk jó legyen. Isteni finom ételeket, helyi specialitásokat főztek, grilleztek (külön Borsira is gondolva!), nagyon jó magyar és spanyol borokkal és egyéb alkoholos italokkal kényeztettek minket, sőt, kiköltöztek az ágyukból és a földön aludtak, hogy nekünk kellemes pihenőhelyünk legyen és profi idegenvezetést tartottak bármerre jártunk.
Igazán jó attól lett az a pár nap, hogy ott volt még az a bizonyos X-faktor, a megmagyarázhatatlan kényelmes, otthonos érzés, amiben benne volt a közös magyar múlt, személyes és általános egyaránt, amire mindig lehet építeni. És ami furcsa módon idegenben erősebb tud lenni, mint otthon. Nem mondom, már Magyarországon is jóban voltunk, de azért nem olyan nagyon szorosban. Jót dumáltunk pár ovis szülinapi bulin, mikor kiköltöztek váltottunk pár emilt, amikor szóba került, hogy ideköltöznénk, akkor kértünk néhány tanácsot, szóval a szimpátia megvolt, de messze volt ez a szoros kapcsolattól. Szerencsére ez nem is mindig számít, mert idegenben néha tényleg jobban összetartanak az emberek, jobban örülnek a magyar társaságnak, a hazai szónak. Mert jó persze a helyiekkel is bulizni, de azért egészen más, ha valaki olyan jön, akivel félszavakból is megérti egymást az ember.
Még jobb, ez a nagy összetartás igaz volt a gyerekeinkre is, sőt egy másik magyar család gyerekeire is, akik csatlakoztak a fiestához. Bevallom, abban a három napban, míg Ceutában voltunk, csak messziről láttam a gyerekeimet, konkrétan hozzám sem szóltak, mert annyira egy húron pendültek a vendéglátók hasonló korú gyermekeivel, hogy nem volt szükség semmiféle szülői beavatkozásra. Meséket találtak ki bármerre jártunk, könyvekről beszélgettek, Spanyolországról csevegtek és játszottak, játszottak folyamatosan. És ami még jobb, hogy ebben az esetek jelentős részében már Bende is bele tudott szállni. El is hűltem, milyen nagyfiú már.
Hogy mindehhez éppen Ceuta volt a háttér, az azért persze nem volt elhanyagolható az élmények sorában, bár bevallom, kevesebbet koncentráltunk arra, amit a város tud adni a maga szépségével, mintsem arra, hogy olyanokkal vagyunk együtt, akiket szeretünk és akikkel jó együtt lenni. De azt hiszem, ez megbocsátható.
A városnézés persze nem maradt el, mert vendéglátóink természetesen nem elégedtek meg azzal, hogy mi nagyszerűen elüldögélünk a teraszon, ahonnan cirka 280 fokos panoráma nyílt a kikötőre, a város szívére és enyhén szólva is lélegzetelállító volt, hanem végigsétálták velünk Ceuta legfőbb nevezetességeit, büszkén és boldogan mutogatva, mit is tud ez a város nyújtani annak, aki idekeveredik.

Íme hát Ceuta top 5 látnivalója, azoknak, akik nem olyan szerencsések mint mi, és idegenvezető nélkül vágnak neki a városnak.

1. Kilátás magasról
 
Ahogy mi átlátunk az erkélyünkről Afrikába, úgy Ceutából is pazar kilátás nyílik Spanyolországra. Érdemes felmenni a környező hegyek egyikére és megcsodálni a kikötőt, ahol folyamatosan zajlik az élet, az Atlasz hegységet s persze Gibraltárt, aminek a sziluettje ebből a nézőpontból épp a fordítottja annak, ahogyan látni szoktuk. Kihagyhatatlan élmény!

2. Királyi erőd

A főníciaiak építettek is először várost, erődöt és támaszpontot - de annak sajnos már nyoma sincsen. A Monumental de las Murallas Reales hatalmas, erős falaival a város egyik jellegzetes épülete, amit ráadásul körbe is lehet hajózni. (Mi ezt öt gyerekkel kihagytuk.) Elképesztően tiszta, kékeszöld vize van, amiben hatalmas hajrajok úszkálnak. Az erődben jó hosszan lehet sétálni (ingyenes, és mosdó is van benne) a falait a 15-ik század óta folyamatosan építgetik, szépítgetik, minden hatalom hozzárakta a magáét, vannak ágyúk, nagy zöld területek, étterem és időnként koncertek is.

3. Maritime Park


Tucatnyi sós vizes medence, hatalmas botanikus-kerttel felérő kertek, és gyönyörű, hangulatos építmények. Világítótorony, az erődöt utánzó falrendszer, és persze rengeteg étterem, ahol meg lehet pihenni. Ősztől tavaszig ingyen be lehet menni - nyáridőben fizetni kell azért, ha ott akar fürödni az ember. Minket ingyen beengedtek körbenézni (megígértük, hogy nem fürdünk) de nem tudom, hogy ez azért volt, mert a házigazdáinkat ismerték, vagy ez a lehetőség mindenkinek adott, aki bedumálja magát. Egy próbát azért megér. Nekünk a séta egy óránkba tellett amúgy, szóval nem kicsi hely. Megjegyzem: mindenki nagyon bánta, hogy nem lehetett csobbanni. Kis árnyoldala, hogy ahogy hallottam nem igazán gyerekbarát hely, a medencékben nem lehet labdázni, ugrálni, matracon lebegni és a fűre is szigorúan tilos rálépni, sekély gyerekmedencéből sincsen túl sok. Persze nem tilos gyereket bevinni, de nincs teljes vadulás és ereszd el a hajam féle móka, csak olyan visszafogott.

4. Sárkányos ház
 
Ceuta egyik fő jelképe ez a mesebeli ház, amelynek a tetején sárkányok vannak. Ez a kicsit elektikus épület egy mór palota, szecessziós árkádok és francia erkélyek álombéli egyvelege, amelyre a koronát a tetején található fekete, vasból készült sárkányok teszik fel, amelyek hasalva lesik a téren sétáló embereket. Nem csak itt érdemes azonban felfelé nézni, nagyon sok ház magán viseli a mór építészet jegyeit, a buja indadíszítést, a színes mozaikokat, furcsa, kerek ablakokat. Nem véletlen, Ceuta bármennyire is Spanyolország része, azért mégiscsak Afrikában van.

5. Tengerparti sétány


A tenger mellett sétálni megunhatatlan örömforrás - különösen akkor, ha az út másik oldalánis van némi szórakozás. Ezt a sétányt nemrégiben újították fel, szobrok, szökőkutak, padok, pálmák szegélyezik, és aki ismeri Ceuta történetét, az könnyedén tatrhat itt rögtönzött művelődéstörténeti órát. Szinte mindenki itt van, aki valaha is írt, beszélt Ceutáról - vagy szerepel legendás és valós történeteiben, Platontól Ceuta híres 1920-as években élt polgármesteréig. A gyerekek kedvence ez az interaktív szobor volt, kinyitható ablakokkal, kicsi golyókkal, amelyek a testében mozogtak. Kalap, napszemüveg erősen ajánlott a fehér bőrűeknek (lásd Bende) mert a nap bizony Afrikában erősebben éget, mint Spanyolországban.

A közhiedelemmel ellentétben Spanyolország nem ér véget Európában. Egy falatka Afrika is része ennek az óriási országnak. Tiszta, felhőtlen napokon, simán átlátunk ebbe a másik, varázslatos kontinensbe az erkélyünkről. Egy kis halovány csík az egész, közvetlen a tenger fölött. Hol erősebben, hol tisztábban fénylik, de tagadhatatlanul ott van. Nagyon közel. Muszáj volt hát átmennünk.

Ceuta sok szempontból elfeledett hely. A mi nagy és drága útikönyvünkben nem is szerepel. Pedig mennyi vér omlott érte, mennyi háborút vívtak, hogy megtartsák! Stratégiailag ugyanis nagyon fontos hely - ez az Európához legközelebb eső afrikai kikötő, Ceuta és Gibraltár között lehet behajózni a Földközi tengerbe. Nem csoda, hogy ezt a két talpalatnyi földecskét sok-sok nemzet akarta már uralma alá hajtani. Gibraltár az angoloké lett - és ez a spanyoloknak fáj. Ceuta spanyol kézen van, ezt a marokkóiak panaszolják, pedig az elmúlt 500 évben volt idejük megszokni ezt a tényt.
Ceutába lépve az ember szó szerint a legendák birodalmába toppan. Ez a város ugyanis nem más, mint Herkules két oszlopa közül az egyik, aki a tizedik próba során lusta volt átmászni az Atlasz hegységen, ezért széttépte azt, így keletkezett a szoros, és Gibraltár és Ceuta lett Herkules két oszlopa.
Nekünk azonban nem ezért volt kötelező átmennünk oda, hanem azért, mert megígértük. Méghozzá még hat évvel ezelőtt, mikor Borsika lányom ovistársának szülei ideköltöztek. Akkoriban a nagy magyar elvándorlás még egyáltalán nem indult be, ők olyan első madárként érkeztek és akkor még mindenki hüledezett, hogy micsoda bátorság elmenni. Nekünk még tervben sem volt, hogy valaha is külföldön fogunk élni. De ők nem csak hogy elköltöztek, de rögtön Spanyolország legtávolabbi csücskében raktak fészket, egy olyan helyre, aminek a létezéséről még soha nem hallottam: Ceutába. Persze, mindenki ígérgette nekik, hogy megy majd látogatni - de amikor elmesélték, hogy Malagából helikopterrel kell menniük, hogy hazaérjenek, szerintem szinte mindenki lemondott az utazásról. Ok, mi rutinos utazók vagyunk, de ez azért Ceuta tényleg a világ végének tűnt.
És milyen az élet - most meg itt van a szomszédban.
Mondjuk nem olyan reggel megyek-este jövök közelségben, de mire szánjon az ember egy hosszú hétvégét, ha nem Afrikára! Különösen mert hogy bár Ceuta bájos város, de egy nap alatt könnyedén bejárható. Viszont nagyon közel van hozzá Marokkó, amit vétek lenne kihagyni!
Ami a praktikus tudnivalókat illeti, Ceutába legegyszerűbben komppal lehet átmenni Algecirasból. A neten különféle árakat lehet találni arra nézve, hogy ez mennyibe fog kerülni, de okosabb ezeket inkább csak  irányárként kell kezelni, a jegyet pedig egyáltalán nem érdemes neten keresztül megvenni. Ellentétben ugyanis Angliával, ahol a netes vásárlás általában komoly kedvezményt jelent, Spanyolországban pont az ellenkezője az igaz.
Mi a neten azt olvastuk, hogy egy felnőtt 70 euróért mehet át, a gyerekjegy 50 euró, Bendének meg olyan 20. Ám a vendéglátóink azt tanácsolták, hogy ha megérkezünk, ne az egymás után sorakozó utazási irodákban vegyük meg a jegyünk, inkább menjünk el a végéig, ahhoz az épülethez, ahol már be kell szállni és ott álljunk sorba, mert ezek a komptársaságok közvetlen jegyirodái, ahol a legolcsóbb a jegy. Mi itt 70 eurót fizettünk az egész családért, ami a netes árakkal összehasonlítva már teljesen barátinak tűnt. (Arról nem is beszélve, hogy visszafelé kifogtunk egy brutálisan jó ajánlatot, egy éppen ötéves komptársaság minden hónap ötödikén 5 euróért adta a jegyet, ami így az egész családnak kerek 20 eurójába került, mert Bendéért nem kértek pénzt. Sajnos májusban volt az utolsó ilyen nap, de nem láttunk semmilyen erre utaló hirdetést, csak azért tudtunk róla, mert a vendéglátóink hallották már és megosztották velünk ezt a tippet.)
Fontos, hogy mindenképp vigyünk fényképes igazolványt. mert jegyet csak ennek birtokában adnak ki. Aki pedig Marokkóba is át akar menni, annál legyen útlevél is.
Kocsit nem érdemes átvinni, mert egy útra körülbelül 100-150 euró a fuvardíj, és ennél sokkal olcsóbb Afrikában bérelni. A kompállomásnak nagy parkolója van - napi 10 euróért ott is lehet hagyni a kocsit, ám ha valaki szeretne egy kicsit spórolni, annak érdemes egy kicsit arrébb, a városban leparkolnia, kb 10 percnyi sétára nagyon sok, ingyenes és árnyékos parkolóhely található.
Bár a komp minden órában jár, és van időszak, amikor félóránként, érdemes azért jó másfél órával hamarabb kinn lenni, mert van útlevélellenőrzés (vagy iratellenőrzés) és a csomagokat is átvilágítják, igaz, itt simán lehet folyadékot is vinni és súlykorlátozás sincsen.A kompon lehet enni-inni venni, és elég kényelmes is, és maga az út olyan két órán át tart. Mi speciel nem láttunk delfineket, de volt egy csomó más nagy hajó, amit a gyerekek nagyon élveztek. (A mi kedvencünk a yachtokat szállító komp volt. Totál bizarr látványt jelentett a hajóval megpakolt hajó.)

Ceuta meghökkentő módon modern, tiszta, kellemes és érezhetően barátságos város. Az első döbbenet az volt, hogy brutálisan sok a bolt errefelé. Szinte minden nagyobb ruhamárkának van boltja. Ez amúgy a hasonló méretű más spanyol városokra nem jellemző. De hát Ceuta elég elzárt hely, nem olyan könnyű innen kiugrálni és nem is olcsó az utazás. A bezártságért cserébe viszont a ceutaiak egy csomó kedvezményben részesülnek. Nekik féláron van a komp, a Spanyolországon belüli repülőjáratokból az itteni lakosok jelentős kedvezményt kapnak, és a fizetésük is magasabb, mint az országos átlag.
A pozitívumok között szerepel a város alacsony bűnözési rátája, hogy minden egy helyen és közel van, simán el lehet engedni a gyereket délutánonként különórára, és ahogy hallottam azokból itt jóval nagyobb a választék, mint mondjuk ahol mi lakunk. A marokkói határ közelsége miatt könnyen és olcsón lehet házvezetőnőt fogadni, és ha az ember hetente egyszer átruccan Marokkóba, akkor a bevásárlásait töredékáron bonyolíthatja le.
És hogy mit érdemes itt megnézni? Hát például ezt a gyönyörű bronz Herkules szobrot, ami a tengerparton áll. De holnap még ennél is izgalmasabb képeket mutatok majd Ceutáról!

Gimis korom óta vezetek naplót - igaz, ezek sokáig csak magamnak készültek. Visszaolvasva azt figyeltem meg, hogy alig van benne jó élmény, szinte mind panaszkodással van teli. Nem azért, mert a kamaszkorom egy merő könnyzuhatag lett volna, hanem mert a boldogságot nehéz leírni. Sokkal könnyebb kiönteni a lelkünket, amikor valami fáj. Pláne írásban. Igazából arról, ha minden jól megy, arról beszélni is nehéz. "Mi újság?" "Minden rendben." Ennyi. Azt nem nagyon szoktuk sorra venni, hogy mi minden van rendben. Még magunknak sem. Hát még egy blogon.

Szóval sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ha egy blogger kevesebbet ír, mint most én, az vajon automatikusan azt jelentené, hogy most nagy rossz neki és nincs ihlete, vagy pont az ellenkezőjét? Hogy végre van saját élete és egyszerűen nincs ideje rá, hogy leüljön a gép elé?
Én az elmúlt hetekben folyamatosan úgy éreztem, hogy  szaladok egyik teendőmtől a másikig, és a blog, a net, az nagyon másodlagos lett. Persze a mondatok folyamatosan formálódtak a fejemben - de egyszerűen nem volt rá időm, hogy leüljek. De amikor láttam, hogy már két teljes hete nem írtam, kicsit megdöbbentem. Ilyen hosszú kihagyás nem volt az elmúlt három évben, még akkor sem, amikor a Balcsinál voltam egyedül a három gyerekkel net nélkül.
De az a helyzet, hogy sok olyan apróbb-nagyobb időrabló elfoglaltságom lett, ami összességében mind a blogolás ellensége. Nem panasz, mert szinte mindet nagyon élveztem.
Pl. az elmúlt két hétben kiolvastam a Szent Johanna gimi mind a nyolc részét, egymás utána falva a köteteket, és bevallom, semmi kedvem nem volt semmi mással foglalkozni, annyira belemerültem ebbe a világba. Tudom, tiniregény, gimisekről szól - de olyan nagyon jól van megírva, hogy nekem az összes gimis élményem visszajött, sőt átértékelődött. Rájöttem, hogy milyen nagyon jó évek voltak azok, hogy milyen jó kis osztályunk volt nekünk is, hogy tényleg milyen szuperek voltak az osztálykirándulások, a szalagavató, a keringőzés, a sok szerelmi szál, ami ott is szövődött. Hogy jó volt, amikor hullott a hó, és úgy mentünk suliba, és aztán elrontottuk a fűtést, hogy hazaengedjenek minket. Hogy nálunk is volt srác, aki kimászott az ablakon - mondjuk ő a párkányon átmászott a másik ablakig, ami így utólag még meredekebb lépésnek tűnik, mint akkor. Hogy mi is toltuk a tanári asztalt az ajtó elé, kizárva a tanárokat, és mi is mutogattuk egymásnak, hogy milyen idétlen zenéket szeretünk éppen, és hogy nálunk is volt rocker, volt emósra hasonlító Depeche Mode rajongó, Beatles és Doors fan, meg popos modern, menő.
A Szent Johannát olvasni olyan volt, mint egy időutazás, megspékelve azzal, hogy az én Bíbor lányom mindjárt középsulis és várják ezek a nagyon jó és meghatározó élmények, és végig az járt a fejemben, míg olvastam, hogy nagyon nem mindegy, hogy hol, milyen környéken, milyen osztálytársakkal és milyen országban érik ezek az élmények, és hogy nagyon jó lenne egy igazán jó sulit találni neki, de mivel a jelentkezések hivatalosan már lejártak, csak remélni tudom, hogy jót találunk neki.
Aztán volt egy kisebbfajta válságom is arra nézve, hogy mi is legyen belőlem már így 40 évesen. mert jó ez az újságírás, de vajon van nekem valaha is esélyem arra, hogy angol lapnál dolgozzak? Persze, járok minden héten az angoltanárhoz, de bőven van mit javítani a szövegeimen, noha bizonyos típushibákat azért már sikerül elkerülnöm, és az nagyon jólesik, hogy a pasi szerint angolul is teljesen átjön a stílusom, és egyáltalán nincs olyan értése, hogy pidgin-angolt olvas. (Megjegyzem, hetente megírni egy angol nyelvű cikket, nem két perc, viszi ám az időt rendesen.)
Végül kitaláltam, hogy tovább akarok tanulni, és még az is lehet, hogy megpróbálnám a phd-t, amihez az egyetem befejezése után egyáltalán nem volt kedvem, de most úgy érzem már eléggé felnőttem hozzá. Csomó egyetemi honlapot néztem végig, aztán hogy kiderítsem, menne ez vajon nekem, elkezdtem a Coursera néhány kurzusát. Ez egy olyan ingyenes felület, ahol a világ legnevesebb egyetemeinek tanárai tartanak online órákat. Megnézi az ember a videó-előadásokat, olvassa a kötelező olvasmányokat, dolgozatot ír, teszteket tölt ki - és a végén kap egy oklevelet. Nem, kreditet nem ér, de állítólag az önéletrajzban jól mutat. Amúgy meg állati élvezetes, mert nagyon jó előadások vannak rajta, állati jól szórakozom rajta, de persze munka és feladat is, ami csak úgy viszi az időt, de nem mondanám, hogy hiábavaló, mert ha más haszna nem is lesz, a nyelvtudásom azért fejlesztem vele.
Aztán több ismerősöm is a fejemre koppantott, hogy talán nem is tanulnom kellene, hanem megírni végre a könyvet, amit már évek óta tervezek, és amire már kiadó is lenne. És mivel most megint ilyen művészetes cikket írtam, újra rájöttem, hogy ez is milyen klassz és élvezetes munka - aztán meg amikor sok-sok napon át dolgoztam már a cikken és még mindig nem olyan volt, mint szerettem volna, akkor szokás szerint a fejemet vertem a falba, hogy ez túl nagy falat, és talán mégse kellene, de ezt persze itthon senki se vette komolyan, mert minden leadás előtt van egy kisebbfajta válságom, még jó, hogy a Nők Lapja Évszakok csak negyedéves lap. Aztán végre leadtam az anyagot és most megint lelkes vagyok és tervezem, hogy mi minden legyen abban a könyvben, és hogy talán ez tényleg jobb ötlet, mint a phd. Bár nem biztos, hogy a kettő nem működhet együtt.
Cikkleadás után persze mindig kétségbe esek, hogy nem lesz mit írnom, hogy kevés lapnak dolgozom és kevés munkát kapok - ami persze nem feltétlenül igaz, inkább az, hogy ez hullámzóan érkezik, így bekopogtattam néhány új helyre, hogy írnék, és nem mondták azt, hogy menjek a fenébe, szóval az elmúlt hetekben többet írtam pénzért, kevesebbet a blogra ingyért. Megjegyzem, folyamatosan sokkol, hogy évről évre kevesebbet fizetnek a lapok a cikkeimért, és nem csak nekem, mindenkinek és nem csak egy lap, hanem mind.. Tíz éve a dupláját fizették egy ugyanekkora cikkért, mint amennyit ma kapok. Ilyenkor belegondolok, hogy biztos, hogy az újságírás az én utam? El is végeztem egy online "mi-legyek" tesztet, de azon is is az jött ki, hogy újságíró...)
Esténként amúgy rákattantam mostanság a youtube-ra is, mert rájöttem, hogy nem csak videoklipek vannak rajta, hanem állati sok BBC dokumentumfilm is, amiknek én nagy rajongója vagyok, ráadásul szinte minden témában és nagyon frissek is. Szó szerint lemegy egy film a BBC-n, és két percen belül fenn van már a youtube-on. Először kicsit megriasztott, hogy ezek itt felirat nélkül vannak - aztán nagy döbbenet volt, amikor rájöttem, hogy csont nélkül értem már őket, és kicsit megkönnyebbültem, hogy két év Anglia azért nem múlt el nyom nélkül. Így mostanában esténként az ágyba bújva ezeket nézem a telómon.
Jut eszembe, alvás. Hát az meg nagy szívás. Bende most abban a korban van, hogy kéne még neki a délutáni alvás, de ha alszik, akkor este 11 előtt nem tudom elaltatni - ha meg nem alszik, akkor meg annyira túlpörög, hogy végigvinnyogja az egész délutánt és végül ott tartok, hogy a nagy hiszti végén csak 11-kor alszik el (!!!), de még az idegeimet is kikészíti.
Nyilván az ovi, meg az álandó álmosság hatására mostanában nem tud egyedül játszani, még ha autókázik, akkor is ott kell valakinek ülnie, hogy adogassa neki. Az, hogy amíg ő elszöszmötöl és addig én csinálok valamit, egyáltalán nem működik. Teljes figyelmet kíván - és csak akkor hajlandó egyedül lenni, ha hagyom tévézni, vagy méginkább youtube-ozni a telómon, amit meg nyilván nem lehet olyan korlátlanul, ahogyan ő szeretné, tehát ha nem akarok hisztit, akkor inkább leülök mellé, csak így nem megy se a főzés, se a takarítás, se a másik két gyerekkel való foglalkozás.
Estére olyan szinten szívja le Bende az energiámat, hogy nem ritkaság, hogy vele együtt alszom el, ami gáz, mert esténként szoktam blogolni, meg vasalni is, így mindkettővel erőteljes elmaradásban vagyok mostanság.
Arról nem is beszélve, hogy ez a 9-2-ig tartó időszak, amíg a gyerekek suliban-oviban vannak nagyon kevés. Eleve számoljunk le minimum fél órát, amíg hazaérek a suliból vagy értük megyek (tudom, csak 12 perc az út, de átöltözöm, utipisi, társai és megvan a fél óra). Ez napi négy gyerekmentes órát jelent - ekkor kellene cikket írnom, (meg könyvet) megfőzni az ebédet, kitakarítani a lakást, bevásárolni, sportolni és ne adj isten, néha még ülnék egy negyedórát bambán kávéval a kezemben, ami azt gondolom mindenkinek jár(na). Mert ha hazajönnek, akkor a délután leckeírással telik - amiben a lányok mostanság szintén elkanászodtak és csak akkor hajlandóak írni, ha ülök mellettük. Ha kimegyek mondjuk egy teát megcsinálni, vagy leülök a Bende mellé a földre, máris felállnak mindenféle mondvacsinált ürüggyel, és a vége az, hogy kiabálok, hogy üljenek vissza, könyörgöm, hogy csinálják már meg, mert különben megint estig tart az egész és ők is idegesek ettől, meg én is. Próbálok többfelé osztódni, de a vége csak az, hogy hullafáradt vagyok estére, és szar a kedvem, amiért nem megértő, idilli, kedves anya voltam, hanem egy sárkány.
Ehhez hozzájött, hogy megint megbetegedtem, Afrikából hazajövet a kompon olyan rosszul lettem, hogy utána még két teljes napig émelyegtem. (Mondjuk a lelkiállapotomnak nem tett jót az sem, hogy pont akkor szerepelt a Daily Mailban egy nő, aki a repülőn rosszul lett, és ez egy olyan idegrendszeri betegséget aktivált nála, hogy hét éve folyamatosan tengeribeteg.) Aztán az émelygés elmúlt, jött egy taknyolós allergiás roham, aztán meg az eső, már megint az a rohadt eső, és ez teljesen kikészített minket, de annyira, hogy a férjem elhatározta, ne is maradunk itt júli végéig, menjünk haza már júli elején, mert szívás az egész, inkább menjünk haza a balatoni házunkba és nyaraljunk ott, legalább akkor a sulival nem kell kínlódnunk. Mondjuk megértem őt, mert az idő nagy részében úgy érzem, hogy egyik feladattól rohanunk a másikig, semmi nincs készen, a lakás romokban és nemhogy a tengerparton se jártunk egy hónapja, de még a pöpec kis teraszunkra se megyünk ki hét közben. Ami meg azért már milyen gáz.
Szóval persze panaszkodni tudnék arról, hogy miért nem írtam - de azoknak a dolgoknak, amikkel az időt töltöttem nem mindegyik része volt rossz. Sőt. Olyan illúzióm meg nincs, hogy a három gyerek egy másik országban kevesebb munkát adna, vagy hogy másutt gyorsabban menne az írás és magától megcsinálódik a háztartás. Csak gondoltam elmondom, miért tűntem el. És hogy nem biztos, hogy hamar előkerülök.