#Post Title #Post Title #Post Title

Macho világ



Nem, most nem a spanyolokra gondolok. Csak arra, hogy mennyire más világba csöppentem ezzel a fiúgyerekkel, akit három éve kaptam. Egy olyanba, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezik. 

Amikor az ember gyereket szül, hirtelen kitágul és beszűkül a világ. Beszűkül, hiszen mostantól többet van otthon, mint bármikor eddig, és napjai nagy részében a gyerekre koncentrál: mit eszik, mit csinál, mit nem csinál, miért sír, miért van csöndben.
Furcsa módon ugyanakkor ki is tágul a világ, mert hirtelen egy csomó olyan emberrel kerül interakcióba, akikkel korábban soha. Nekem, aki alapvetően az utcán soha nem ismerkedtem (eddig) és még a szomszédokkal se haverkodtam össze évekig, nagyon furcsa volt, hogy amikor babakocsit tolok, vadidegen emberek jönnek oda hozzám, és elkezdenek beszélni. Kérdezgetnek a gyerekről, hogy mi a neve, mennyi idős, szopik-e még (na, ez mindig kiakasztott, mert valahogy magánügynek éreztem és semmiképp nem olyan dolognak, amit egy soha eddig nem látott  idős bácsikával akarok kitárgyalni), tud-e már ülni, mikorra tervezzük a kistesót és társai. Szívem szerint mindig menekültem volna, de az utcai támadóknak akadt egy elég erőteljes támogatójuk: a kislányom. Bíborka kifejezetten szerette, ha odajönnek hozzánk, nagyokat mosolygott, nevetgélt az idegenekre, odaadta nekik a babáját, gagyarászott és mindenki meghódított. Volt olyan öreg néni, aki közölte, hogy ugyan neki nem erre lenne dolga, de jön velünk még egy utcahosszat, ha nem bánom, mert olyan szép ez a gyerek, hogy nem tudja itt hagyni.
Hirtelen megismerkedtünk a szomszédokkal, a boltos nénivel, a piacon a savanyú uborka árussal, a patikussal, az újságárussal és szeretetük jeléül kaptunk ingyen szőlőt, cukorkát, csokit és persze mosolyt, jó szavakat is dögivel.
Lassan én is elfogadtam, hogy lehetek ugyan mogorva mizantróp, de ha gyerekem van, akkor ez nem működik. Be kell illeszkedni a társadalomba, nem lehet antiszociálisan olvasgatni a játszótéren, egyrészt, mert úgyse hagyja a gyerek, másrészt, ha már ott kell állni a homokozó szélén és órákon át lelkesedni a homokpogácsák láttán, akkor sokkal könnyebben múlik az idő, ha közben egy vadidegen, hirtelen megismert anyukával osztom meg a környékbeli bölcsikről szerzett infóimat.
Amikor Borsi megszületett, meglepő módon még több mosolyt és segítséget kaptunk, különösen a tömegközlekedési eszközökön. Mivel én nem vezetek, az újszülöttet babakocsiba raktam, a másfél éves jött mellettem. De  amikor fel kellett mennem egy lépcsőn, és felkaptam a babakocsit, mindig akadt valaki, aki megfogta a kocsi másik végét, vagy a nagylány kezét és segített neki fellépdelni a lépcsőn.
Szóval akarva, akaratlanul tagjai lettünk a társadalomnak. És igen, néha bosszantott, hogy beszólnak, miért nincs rajta sapka, vagy miért van rajta pulcsi, de közben segítettek is és így kiegyenlítődött a dolog.
Nem gondoltam, hogy mindez más lesz majd, ha fiam születik. Miért is lenne, gondoltam.
Pedig ég és föld a különbség.
Egészen máshogy megy az interakció, ha fia van az embernek.
A lányokat is megcsodálják a pasik és megdicsérik, de aztán ott el is vágták. Lánygyereket nem szokás megérinteni, áthívni, haverkodni velük. Nyilván a nagy pedofil félelem is benne van, hogy lányokkal nem haverkodnak a férfiak, de inkább az, hogy a lánygyerek az anyjáé. Azzal nem lehet mit játszani. Babáznak, öltöztetnek, fésülgetnek, kényeskednek, törékeny virágszálak, akikkel a pasik többsége nem is merne játszani. Pláne, ha idegen.
Ám a fiú, az kérem az egész férfitársadalom része, akik az első pillanattól kezdve be is fogadják a hímtanoncot. Kezdődik azzal, hogy még bölcsőben fekszik, fókuszálni se tud, de máris kezet fognak vele. Ezzel jelzik - férfi van te is öcsém, tagja a falkának. Aztán még ülni se tud, de máris szerelnek vele, csavaroznak, mérnek, beültetik az autó kormánya mögé, és hagyják, hogy álló motornál kicsit tekergesse, felajánlják neki. De nem csak az apa, vagy a férfirokon ilyen, hanem vadidegenek is. Felajánlják, hogy álljon fel a kukásautó hátuljára, vagy másszon csak fel a markoló ülésébe, megengedik (sőt bátorítják) meg megnézze és akár megfogdossa a kocsikat, szerszámokat, és más pasis kellékeket.
Nem mondom, annak idején a lányok is szerették nézni a munkagépeket - de messze volt ez ahhoz az áhítathoz képest, amivel a fiam néz rájuk. Persze velük is kedvesek voltak a munkások, minden alkalommal, de valahogy a fiammal ez más. Látom a pasik szemén, hogy magukat látják viszont ebben a kisfiúnak a vágyakozó szemében, és rajta keresztól igazi hősnek látják magukat.
Mert hát valljuk be, nehézgépkezelőnek, kertésznek, kubikosnak lenni ez nem a legjobb munka a világon. Égető napsütés, kemény fizikai meló, és a nők még csak oda se lesnek, hiszen tudják, hogy anélkül is kellemetlen füttyögéseket fognak kapni. De minden más, ha anyaként mosolyog rájuk az ember, és van vele egy kisfiú, aki úgy csodálja a gép mögött állókat, mintha isten maga szállt volna le a mennyekből láthatósági mellényben. Kedvesen mosolyognak, huncutkodnak, kihúzzák magukat és mindenféle trükköket csinálnak, dudálnak, idétlenkednek, mókáznak. Naná, hiszen most ők a menő csávók. Én jókat mosolygok ezen a macho feszítésen, de kicsit el is érzékenyülök, mert látom, hogy ezek a nagy mackók milyen sok szeretettel fogadják, terelgetik az én kis lurkómat, akinek az életében komoly törés volt a múlt hét, és nem, nem a bárányhimlő miatt. Egy nehéz éjszakánk volt, aztán nagyon hamar javult az állapota, mi, felnőttek alig győztük energiával. Napi több órát kellett vele sétálni, szaladgálni, és mivel kicsit legyengült és egyszerre nem bírta, napi 2-3 alkalommal is útnak kellett vele indulni. A kedvenc úticélja a közeli automosó volt eddig. De most lebontották. Ez teljesen kikészítette a gyereket. Hát milyen világ az, ahol az ilyen látványosságok eltűnnek a föld színéről? Egyetlen vigasza volt csak: a sok munkagép és melós, akik ott dolgoztak a placcon. És imádták az én kis Bendémet, aki nagy szemeket meresztett rájuk. Én meg imádtam, hogy így olvadoznak ezek a kemény arcú, tetovált nehézfiúk. Ha meg belegondolok, hogy egyszer majd az én pici, puha, szőke kis angyalkám is ilyen nagy szőrös macho lesz... hát azt el se tudom még képzelni. Pedig ott van már benne at a kis macho csíra, és nagyon erősen fejlődik.

One Response so far.

  1. elem29 says:

    Élveztem az írásod!
    Egy kétgyerekes, fiús anyuka

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...