#Post Title #Post Title #Post Title

Régi barátnők - új osztálytársak


"Mindent tudok olvasom a blogod!" Minden blogger megkapta már ezt a mondatot. Pedig mekkora tévedés azt gondolni, hogy egy ember élete nyitott könyv. Titkok még akkor is maradnak, ha valaki naponta írja szorgosan a feljegyzéseket.

Meg aztán van olyan is, amit az ember direkt nem mesél el. Én például nem szoktam olyan dolgokról írni, amelyek másokat érintenek, nem csak az én családomat. Mert nem lenne etikus. Ki tudja, hogy az a másvalaki akarja-e ország-világ tudomására hozni, hogy hol él, mit csinál, hogyan szórakozik.
Így hát amikor nyáron arról kezdtem el írni, hogy de jó lenne Spanyolországba költözni, kihagytam egy nagyon fontos momentumot, ami amúgy engem nagy megnyugvással töltött el.
Azt, hogy lesz itt egy spanyolul nagyon jól beszélő segítségem: az általános iskolás legjobb barátnőm. Akinek két lánya van, és akik épp egyidősek az én két lányommal, és pici koruk óta nagyon jó barátnők. Elég rendszeresen össze szoktunk járni, és nemcsak mi, de a gyerekeink is nagyon jóban vannak.
A tudat, hogy ő is itt lesz a közelben, nekem nagyon megnyugtató volt, mert hát spanyoltudás nélkül azért elég nehéz egy csomó dolgot elintézni: a tanárral beszélni, honlapokat böngészni, a helyi szokásokban kiigazodni.
Ő viszont mint elvált anyuka azért nem indult el ide eddig (bár régóta tervezte) mert attól félt, hogyan fog tudni egyedül helyt állni egy idegen országban. Mert mi van ha megbetegszik egy gyerek, vagy akár ő maga. Így mindig azt mondogatta, hogy majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.
Amikor azonban kitalálta a férjem, hogy költözhetnénk egymás mellé is, mindkettőnknek azonnal megtetszett az ötlet, mert tagadhatatlanul sok-sok előnye van.
Ők pár héttel utánunk érkeztek Spanyolországba, és az eredeti terveknek megfelelően először egy nagyobb és kicsit távolabbi várost szemeltek ki, ami munka szempontból jobb lenne neki - de aztán ahogyan nézegette az albérleteket, úgy került egyre közelebb hozzánk, míg végül kikötött tőlünk két buszmegállónyira. (Jippi!)
De nem ez a legjobb, hanem hogy a sors úgy hozta, hogy a gyerekeink egy iskolába és egy osztályba kerültek. Az ő Xiomarája az én Bíborkám osztályába, Valentina pedig Borsiéba.
Nem tudom, hogy ez tökéletes megoldás-e, és mindketten tartunk is tőle, nem fogja-e visszavetni a gyerekek nyelvtanulását a tény, hogy van az osztályukban valaki, akivel az anyanyelvükön tudnak dumálni, és így kevésbé vannak rákényszerítve a spanyolra, de bízunk benne, hogy hosszú távon ennek több lesz a haszna, mint a hátránya.
Szögezzük le - a gyerekek napi hat órában hallják a spanyolt, itthon csinálják a leckét és körülöttük spanyolul beszél a világ. Azt gondolom, hogy semmi nem menti meg őket attól, hogy 1-2 éven belül tökéletesen birtokolják ezt a nyelvet is.
És talán a tény, hogy van mellettük egy legjobb barátnő, akihez tudnak fordulni ha baj van, vagy ha öröm éri őket, szerintem egy csomó stresszet levesz a válukról.
Merthogy stressz az van.
Senki ne gondolja, hogy gyerekként új országba költözni móka és kacagás.
Persze ez egy szép hely, van tengerpart decemberben, pálmafák meg medence - de azért hirtelen elég magányosak lettek. Angliában sok barátjuk volt, kialakult kapcsolataik, bejáratott életük, amiben jó tanulók és elismert diákok voltak.
Itt meg minden a feje tetejére állt. Benne olyan kellemetlen apróságokkal, mint az első harmadéves bizonyítvány, amiben csupa rossz jegy szerepelt, és spanyolból mindketten meg is buktak. (Ami jogos, hiszen nem beszélnek még...) Bármennyire nem vesszük ezt komolyan, azért ez nem feltétlen tesz jót az ember önbecsülésének.
Arról nem is beszélve, hogy novemberben becsöppentek egy kialakult közösségbe, amely bármennyire barátságos is, mégiscsak idegen.
És hát ott a spanyol is, amivel azért még erőteljesen küszködnek és a spanyol iskolarendszer, ami azért jóval keményebb az angolnál.
Szóval jó sok stressz, jó sok kihívás, aminek a feldolgozásában egy barát, aki ugyanazt éli át, sokat tud segíteni.
Az elmúlt két hétben, mióta egy osztályba járnak, azt látom, hogy mindkét lányom szabályszerűen kivirult.
Bíbor például azelőtt minden nap vitt magával egy könyvet és azt olvasta ebédszünetben - merthogy ilyenkor az a szokás, hogy az udvaron a lányok összeülnek és dumálnak. Persze spanyolul. Hívták őt is, hogy üljön oda, de azt mondta, hogy rémes volt ülni és kukán hallgatni. Amúgy egy tündér tanító nénije van, aki elvette tőle a könyvet és kérte az osztálytársait, hogy foglalkozzanak Bíborral, amit egyébként meg is tettek és nem is mondom, hogy rossz volt neki, mert mindenféle kalandos szerelmi szálakba is belekeveredett, amik NAGYON titkosak, de azért most, hogy Xio is ott van vele, teljesen kivirult.
De az igazi változás Borsikán látszik, akiért azért titokban jobban aggódtam. Merthogy ő kitalálta, hogy nem barátkozik senkivel, ameddig nem tud spanyolul. Majd akkor. Hiába magyaráztuk neki, hogy ez nem így megy, nyisson, nagyon tiltakozott, végül kibökte, hogy fél az osztálytársaitól, mert szerinte vámpírok. Tény, hogy az egyik kislánynak az átlagosnál hosszabbak a szemfogai, és mindig feketében jár, ami egy 9 évesnél szokatlan, de ez az egész nyilván arról szólt, hogy nem érzi itt jól magát és szorong. Szorongani pedig nem jó.
Minden szinten láttam rajta, hogy nehezebben viselte a költözést, az ezzel együtt járó változást, mint bárki más a családból. Ám mielőtt ez komolyabbá vált volna, megjött Vali és ettől minden megváltozott. A vámpírok azóta szóba se kerülnek, és bár kicsit sokat dumálnak a csajok órán, és ezért már szét is ültették őket, ezt egy kicsit se bánom.

Arról nem is beszélve hogy milyen jó most nekem, hiszen annak, hogy a négy csak együtt jár suliba rengeteg haszna van. Együtt tudunk suli után játszóterezni, tengerpartra menni, vagy akár leckét írni is. Mivel Betty spanyolja tökéletes, így tud segíteni a feladatokban, kicsit tehermentesítve a férjem, és nem sikkadnak el az információk, mert négyből egy csak emlékszik rá, hogy ünneplőbe kell menni holnap, vagy be kell vinni 3 eurót a tanárnéni titkos ajándékára. Betty barátnőm pedig cseveg, ismerkedik az anyukákkal - én meg az ő farvizén evezve szintén bekerülök lassan a közösségbe.

[ Read More ]

A hagyományos karácsony

2005-ben ilyen volt a lányok adventi naptárja. Borsi két és fél éves, Bíbor mindjárt négy.
Már novemberben elkezdtem kérdezgetni a lányokat, hogy mit szerettek legjobban az elmúlt évek karácsonyaiban, mire emlékeznek szívesen, mi az, amit süssek, mi az, amit mindenképp csináljunk. Angliában a karácsonyok nem sikerültek úgy, ahogyan szerettem volna, így most mindenképp el akartam kerülni a csalódást. Kiderült, hogy a legjobban a törölközőt hiányolták, ami két éve nem került már a fejükre.


Tudom, ez a törölköző dolog igényel némi magyarázatot. A régi lakásunk úgy nézett ki, hogy a bejárati ajtó mellett volt egy picike konyha, szemben vele egy hosszú folyosó, aminek a végén volt egy nagy nappali szoba. Ebből nyílt egy kisebb háló, ahol az összes ágy volt.
Logikusan a karácsonyfa a nappaliba került. Ám ez okozott némi logisztikai zavart karácsony napján. Merthogy a fát nálunk az angyalok hozzák és míg ők ügyködnek, addig a két lány vendégségben volt vagy a nagymamánál, vagy a keresztanyunál. Jó előre megterveztük az aznap délelőtti programot, ne unatkozzanak - néha színház, máskor Disney hercegnők a jégen, vagy csak egy nagy szánkózás. (Utólag is ezer hála a segítőknek, akik feláldozták a karácsony délelőttjüket a mi kedvünkért.)
Ameddig a lányok élvezték a programot, addig mi gyorsan feldíszítettük a fát és ünnepi díszbe varázsoltunk mindent. Felöltöztünk mi is ünneplőbe és vártuk a lányokat.
És itt kezdődött a gond. Merthogy decemberben ugyebár hideg van és jól fel kell öltözni. A meleg ruha viszont nem olyan ünneplős - át kellett volna öltözni a szépbe. Ráadásul azért a gyertyagyújtással jobb megvárni az estét, márpedig hiába sötétedik korán karácsony napján, azért addig nem lehet sétálgatni, mert megfagy az ember.
Így hát amikor a lányok hazaértek, mindig világos volt. És azt az 1-2 órát, ami hátra volt, ki kellett valahogyan bekkelni. Nyilván nem lehet az előszobában maradni, de a "biztonságos" kisszobába a nagyon keresztül vezet az út. A megoldás? Az első karácsonyon kitaláltam, hogy egy törölközőt rakok a fejükre és úgy mennek át a nagyszobán. Ez pedig meglepően jó ötletnek bizonyult.
A lányok nagyon élvezték, hogy "vakon" sétálnak át a lakáson, hogy azért ha nagyon meresztik a szemüket, látnak némi karácsonyi fényt, és az egész sejtelmesen titokzatos. A kicsi szobában aztán játszottunk, öltöztünk, készülődtünk, míg be nem sötétedett. És csak akkor csengetett az angyal és lehetett kimenni, és nekilátni az ajándékok bontogatásának.
Angliában azonban más volt a lakás beosztása, és nem volt olyan segítő ember sem, aki elvihette volna a lányokat, így úgy döntöttünk, hogy már elég nagyok, és együtt díszítettük fel a fát. Gyerekkoromban nálunk amúgy is ez volt a szokás és én nagyon élveztem. Amúgy is tetszik az angol módi, hogy már december elején kikerül a fa és sokáig lehet élvezni. Meg hát Rómában, mint a rómaiak, gondoltam.
Először úgy tűnt, hogy a lányoknak is tetszik az ötlet, lelkesen segítettek,de ... láttam rajtuk, hogy hiányolják a csodát, ami a karácsonnyal együtt jár. A misztikát, a varázslatot.
És a vele együtt járó törölközőt.
Nem csoda, hogy amikor kérdeztem, hogy mi legyen idén, mindketten azonnal mondták: törölköző a fejükre.
Furcsa dolog a családi hagyomány - soha nem gondoltam volna, hogy ez a pillanatnyi kétségbeesés szülte ötlet igazi éveken át tartó tradícióvá válik, de így lett. Törölköző nélkül nálunk nem jöhet el a karácsony.
Ami amúgy is furcsa egy kicsit itt a pálmafák alatt, a jó melegben - nem mondom, hogy nem tudjuk mi, felnőttek értékelni. Kevesebb ruha kell, nincs fagyoskodás, azonnal ki lehet próbálni a fa alá került bicajt és rollert.
De el kell ismernem, hogy furcsa. Hogy hiába csinálok forralt bort, aminek az illata nagyon karácsonyi, és hiába iszom meg a kertben, nincs rá szükség, hogy felmelegítse a kezem. És a karácsonyi díszekkel megrakott köztéri pálmafák is furák. Fenyőillat pedig nincs. Karácsonyfát se kaptunk - igaz, vettünk egy hatalmas műfenyőt, merthogy az is rajta volt a lányok listáján. (Angliában csak kicsi volt, mert nem akartuk, hogy Bende magára rántsa.)
Azért csináltam linzert, zserbót és bejglit, és még a mák is megérkezett Magyarországról. Itt nem kaptunk, pedig még a szomszédot is megkérdeztük, hogy hol vehetnénk, mire döbbenten nézett ránk, és kérdezte, hogy el akarjuk szívni? Merthogy ez nálunk csak kábszerként ismert. (Mondjuk így már értem, miért néztek ránk furcsán a szupermarketben.)
A karácsony napja pedig nagyon jól sikerült - már előző este feldíszítettük a fát az alsó szinten és 24-án reggel mindenki ágyba kapta a reggelit, hogy eszébe se jusson lemenni a konyhába. Aztán felöltöztünk és elmentünk sétálni. A tengerhez persze.
Merthogy itt elég meleg van. Reggel még kell a pulcsi, de délután már a póló is elég.Sőt, a lányok a múlt héten még a tengerben is megmártóztak.A város pedig gyönyörű, különösen este, amikor itt is meggyújtják a fényeket. Ahogy Bíborka lányom mondta, itt dupla olyan szépen fel vannak díszítve a városok, mint otthon. Biztosan, mert nincs hó és ezzel akarják megcsinálni a karácsonyi hangulatot.
Szóval jó kis hagyományos karácsonyunk lett. Sajnos. Merthogy ez komoly hagyományról elfeledkeztünk a nagy készülődésben. Hogy karácsony már tíz éve, mióta gyerekeink vannak, nem jöhet el betegség nélkül. Erről a hagyományról most Bende gondoskodott, aki szenteste lázasodott be, így az esti mozit (évek óta Polar Expressz) másnapra halasztottuk. De azért végül az is meglett. És ma már Bende is jobban van. Viszont hiába a szép idő és terveztünk egy csomó kirándulást, egyenlőre maradunk itthon. Akárcsak otthon tennénk, a nagy hidegben.
[ Read More ]

A hiányzó dolgok

Gáspár, Menyhért, Boldizsár... csokiból
Ennek az utazgató életmódnak nagyon sok előnye van, és sok jó élmény ér bennünket. De az élet, mint tudjuk nem csak a nagy dolgokból áll. Ott vannak mindig azok a banális kis apró bosszúságok, amelyek folyamatosan megakasztják a hétköznapokat - ott, ahol nem is várná az ember.

Első pillantásra például nagyon izgalmas, hogy amikor az ember elmegy bevásárolni, akkor egy csomó új dolog van még a legkisebb élelmiszerbolt polcain is. Nincsenek sehol a megszokott márkák, és még egy vaj, vagy egy tej vásárlása is igazi kihívás, semmiképp nem rutinfeladat, mert lehet, hogy a vajról kiderül, hogy sós, a tejről meg hogy kecskéből készült.
De ha a másik oldalról nézem, akkor nincs ám elbambulás egy pillanatra sem, mert ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen mellényúl és olyan vad dolgokat vesz le a polcról, amit nem is akart. Nem mondom persze, én szívesen próbálgatom az új ízeket - de a gyerekek sokkal konzervatívabbak. Ha nem a megszokott sajt van a mirelit pizzán, akkor már le is teszi. Ha kicsit más ízű a tejföl, akkor már nem kéri. Márpedig más - itt minden más. Újra más. És persze máshogyan más, mint Angliában.
Sok dologban hasonlít a magyar fűszerezéshez - például ugyanúgy használnak őrölt pirospaprikát, mint mi, és óriási választékuk van belőle. Nem ismerik viszont a mákot, amit én nagyon szeretek.
Nem mondom, elvagyok nélküle komolyabb elvonási tünetek nélkül, de azért karácsony mégse jöhet mákos bejgli nélkül, így hát a férjemmel elkezdtük felkutatni, hogy talán mégis találunk valahol. Mondjuk a Hipercorban, ami olyan óriási, hogy még végig se tudtam járni az egészet, és ahol olyan elképesztő ínyencségek vannak, mint a macaron vagy az ibolyalekvár.
De mák nincs.
Az eladó, akit megkérdeztünk, nem is értette, hogy mit akarunk. Talán nézzük meg a virágosztályon, bár inkább csak tavasszal szokott lenni... de a magja? A mák maga? Miért kell az nekünk?
Így hát apukámék adtak fel egy kilónyit egy hete (mindenféle más ínyencség mellett) és most drukkolunk, hogy egyrészt idetaláljon a postás, akinek eddig még egyszer sem sikerült, és ez a küldemény most ne forduljon vissza, hogy címzett ismeretlen. És főleg, hogy a vám ne vegye ki a mákot, mint kábítószer származékot, merthogy szegény anyukámékat ezzel riogatták a postán.
Persze itt is van egy csomó speciális karácsonyi étel - de hát az én ínyemnek ez a tradíció nem ismerős, így csak egyszerűen émelyítően édesnek érzem a kandírozott gyümölcsöket, a hatalmas pirosra és zöldre színezett kalácsokat és a darált magokból préselt nedves rudakat.
Persze ez is csak megszokás kérdése - ott van az angol karácsonyi puding, amivel pár éve még ki lehetett volna kergetni a világból, és lám, most már ott lapul a szekrényben egy házi készítésű darab, amit az angol karácsonyi vásáron vettem. És alig várom már, hogy kibonthassam azt a doboz  fenyőillatú, mazsolás "mince pie"-t, amire az Icelandban bukkantam. Merthogy nem messze tőlünk az is van, és amikor beléptem olyan volt, mintha hirtelen Angliába mentem volna vissza, pontosan ugyanaz a választék, angol vásárlók és még a pénztáros is angol volt. És most először, mióta itt vagyok, nyugodtan rakhattam el a pénztárcámat a táskámba, a mögöttem álló udvariasan megvárta, hogy arrébb lépjek és az eladó se kezdte el kiszolgálni addig a mögöttem állót. Na, ez például itt és Magyarországon is nagyon hiányzott.
De van más olyan karácsonyi hagyomány is, amit átmentettünk Angliából. Ilyen a "nagy zoknik" szokása, amiket még ott vettünk és amiket naná, hogy idén is ki fogunk rakni. Ez nekünk ugyanolyan fontos már, mint a magyar szaloncukor, amiből egy zacskó eredeti Szamos marcipános várja, hogy felagassuk a fára.
Merthogy fa az lesz, anélkül nincs igazi karácsony. Persze nem igazi - merthogy errefelé nem nőnk fenyőfák, csak pálma, arra meg baromi nehéz lenne felrakni a csúcsdíszt.
A spanyol karácsonyi hagyományok közül eddig csak a háromkirályokat fogadtuk be, őket is csak csokiból, mert pont úgy néznek ki, mint a csokimukulások és lehetetlen volt otthagyni őket a polcon. De holnap a karácsonyi vásáron megnézzük őket élőben is. Mondjuk nekem most ez is kicsit zavaros, mert eddig úgy tudtam, hogy ők január 6-án fognak jönni, de a helyi karácsonyi vásárra mégis holnap jönnek. Igaz, a vásár utána azonnal bezár, és nem marad meg december 24-ig, mint otthon. 
De nem csak a karácsony okoz kulturális kavarodást az életünkben. Ott van például a párnahuzatok kérdése is. Én eddig nem tudtam, hogy ez minden országban más méretű, de most, hogy beszereztük a harmadik méretű szettet, már kezdek megbékélni ezzel a ténnyel. Van ugyebár a magyar nagypárna, ami tényleg óriási. Legalábbis az angolhoz képest, mert az fele olyan nagy - akik már áttértek az Ikeás méretre, azok tudják miről beszélek. Hát a spanyol még annál is keskenyebb, cserébe viszont jó hosszú. Simán átér a franciaágy egyik végétől a másikig, mint egy nagy hurka és nyilván egészen más huzat kell hozzá. Nekem amúgy tetszik, de a férjem összecsomagolta és elrakta, neki kényelmetlen volt.
Halkan teszem hozzá, a paplanok mérete is eltér egy kicsit - de azon nem idegeskedem, legfeljebb lötyög egy kicsit. Ez is csak engem bosszant, merthogy se az angolok, se a spanyolok nem szokták behúzni a paplant a huzatba, csak aláterítenek egy másik lepedőt, és kicsit ráhajtjuk felül. Persze az első átfordulásnál szétesik az egész, de ez errefelé senkit nem zavar. Hát ezt a szokást mi nem vesszük át, az már biztos, bár az előfordulhat még, hogy nyáron 50 fokban elég lesz a huzat is takaró helyett.
De hasonlóképp bosszantóak tudnak lenni a dugók is. Mármint az elektromos cuccok dugója. Nyilván egy magyar-spanyol költözésnél ez fel sem merül, merthogy a kontinensen mindenütt ugyanaz a szabvány. De nekünk egy csomó holmink van Angliából a hajszárítón át a kávéfőzőig vagy a telefon töltője. És persze van egy csomó átalakítónk, de soha nem elég és mindig másik szobában van rá szükség.
Persze ezek nem valódi bosszúságok - inkább csak rácsodálkozom néha-néha, hogy mennyire más tud lenni az élet egy másik országban. És ez még csak a felszín, amit kapargatok.
[ Read More ]

Decemberi napfény

Kisbende a tengerparton

Tudom, megritkultak a bejegyzéseim. Ennek fő oka, hogy még mindig a betegségekkel küzdünk. Nincs nagy baj, senkivel (lekopogom) de kis taknyolás, enyhe hőemelkedés, makacs köhögés pont elég arra, hogy legalább egy szenvedő gyermek itthon maradjon és folyamatos szórakoztatást igényeljen. Erről meg nincs kedvem írni, mert ez a program a világ minden országában ugyanolyan unalmas. 

Igazából azt reméltem, hogy idén megússzuk a betegségeket, hiszen nem a mínusz fokokban, a ködös, sötét időjárásban senyvedünk. De úgy tűnik, a hibát nem az időjárásban kell keresni, hanem a közösségekben, ahová a gyerekek bekerültek - új ország, új vírusok erősítik az immunrendszerünket.
A jó idő meg önmagában még nem tud csodát tenni.
Pedig most nem panaszkodhatok az időjárásra - két hét durva esőzés után volt két hét hideg, csípős széllel, de mire igazán lehűlt volna az idő, megérkezett a télközepi nyár.
Reggel azért suliba menet még kell egy pulcsi, de hazafelé már rövidujjú pólóban sétálunk. A gyerekek be se jönnek a lakásba, inkább kinn maradnak még a zárt utcánkban gördeszkázni és görkorizni. Kocsi nincs, az út sima - lehetne gyakorolni sötétedésig, de persze a lecke miatt nem lehet. A leosztás még mindig ugyanaz: Bíbornak csak kevés van, az is mutatóba, Borsi meg nyög a feladathegyek alatt. Igaz, már látszik az eredménye - döbbenetesen gyorsan fejlődik a spanyolja. Egyre többet ért, egyre ritkábban kéri az apja segítségét a feladatokban.

Az életünk meg kezd kialakulni, összeállni. Nagy előrelépés, hogy végre nem három országban vannak a cuccaink, mert megérkezett 37 csomagunk Angliából. Most egy szobát betöltenek a dobozok - minden egyes doboznyitás igazi meglepetés. Fél éve nem láttuk ezeket a holmikat - ami különösen Kisbendének egy emberöltő, így ő minden játéknak úgy örül, mintha új lenne (bár azért felismeri őket). Végre együtt az összes Lego, az összes favonat, az összes Barbie baba, amelyek már évek óta ketté voltak választva, hiszen nem lehetett egyszerre mindent magunkkal vinni. De megjött egy csomó ruha, törölköző, könyv is, amik már nagyon hiányoztak.
A velük együtt járó munka persze kevésbé lelkesítő. Fogalmam sincsen, hová fogom rakni őket, mert például könyvespolcból nagyon kevés van. De ami még rosszabb, azt sem tudom, mikor lesz időm pakolni. Merthogy ezt gyerek mellett szinte lehetetlen csinálni, és most épp Kisbende van itthon, mint lábadozó beteg. Taknyos orrocska, csúf köhögés. Ezt már csinálja egy hete - hétvégén jobban volt, gondoltuk hétfőn mehet is oviba, mert hát eszemben vannak a mi drága doktornénink szavai, miszerint a köhögéssel ne foglalkozzunk, eltarthat az akár tavaszig is. Mondjuk itt tavaszi idő van, de ez a bacikat láthatólag nem nagyon zavarja, ezért hát amikor vasárnap éjjel lett egy kis hőemelkedése a fiamnak és a köhögése is erősödött, hát úgy döntöttünk, maradjon itthon.
Szerencsére ANNYIRA nem beteg, hogy feküdnie kellene - hát elmentünk sétálni. Csak a ház előtt akartam vele kicsit motorozni, de ő közölte, menjünk inkább a tengerpartra. És miért is ne? A jó tengeri levegő, a szikrázó napsütés csak jót tehet neki - gondoltam, és igazam volt. Egyet sem köhögött a séta alatt.
Míg ő homokozott, csúszdázott, szaladgált, azon tűnődtem, hogy ez pont olyan, mintha nyaralnék.
Még mindig olyan.
És hogy nem kell térképpel a kezemben járkálnom, akkor is mindenki tudja, hogy nem idevalósi vagyok. Merthogy a rendes spanyol anyáknak eszükbe sem jutna ilyen lengén öltözni, mint én. Rajtam kívül az összes játszótéri anyukán térdig érő csizma volt, farmerkabát és az elengedhetetlen óriási kötött sál. A gyerekeken pulcsi és minden anyuka kezében ott volt a gyerek vastag pufikabátja is, amit csak azért vettek le, mert tényleg nagyon meleg volt ma. Megjegyzem, az én hátizsákomban is volt Bendének egy pulcsi, de eszem ágában sem volt ráadni ebben a melegben.
Persze ha ők abból indulnak ki, hogy nyaranta 50 fok van, és akkor kell a rövidujjú, akkor ez nyilván most a hűvös idő. De ha azt nézem, hogy Magyarországon most esik a hó, akkor ez igazi kánikula.
De akárhogy is nézem - én egy kicsit sem fáztam.Nekem ez pont tökéletes volt.
[ Read More ]

A karácsonyi csoda



Azt hittem, hogy ha megtaláljuk Spanyolországban az álomotthonunkat, onnan kezdve minden nagyszerű lesz. Micsoda illúzió! Pedig a ház nem okozott csalódást - de az életünk kaotikusabb, mint valaha.

Persze megint a régi nóta: betegeskednek a gyerekek. Bende kezdte péntek délután azzal, hogy hányt egy nagyot, majd a délutáni alvásból nem sikerült felkeltenünk. Hiába kapcsoltuk fel a lámpát, beszélgettünk mellette, jó hat órán teljesen kiütve durmolt. Mikor lemondtunk az ébresztésről, és úgy döntöttünk, hogy akkor had aludjon, persze felült és hányt még egy nagyot. És ezt újra és újra megismételte. Este 10 körül jobban lett - de fel is lelkesedett ettől, és nem akart aludni. Hajnal 2-ig a férjemmel felváltva virrasztottunk mellette, míg végre kidőlt a fáradtságtól. Félve tettük le aludni, nehogy újra kezdje a hányást, de eszébe sem jutott. Békésen aludt reggelig, csak mi keltünk fel óránként, ellenőrizni, nincs-e baj. 
Bende persze hiába éjszakázott, kelt reggel 7-kor, míg mi a férjemmel csak kómáztunk. De még félálomban is láttuk, hogy Borsika szeme furcsán fényes - és igen, bingó. Felment a láza, és két napig úgy is maradt, így a szombat az ő pesztrálásával telt el, de nem panaszkodom, mert Bendének meg már nem volt semmi baja. Vasárnapra Borsi jobban lett - délután viszont Bende zokogva ébredt, csúnyán kutyorgott a hasa, és brutális hasmenés tört rá, ami több órán át tartott, de mire eljött az esti lefekvés, teljesen elmúlt. Mit mondjak - szépen beosztották.
Ma itthon maradtak - Bende már jól van, de Borsi még taknyos, és a fülét is fájlalja.
Nagyon nem aggódom még, mert mindkét gyerek alapvetően jókedvű, eszik, iszik, alszik szépen. De bevallom, hullafáradt vagyok. Nem csak azért, mert amikor beteg a gyerek, csak felületesen alszik az ember, hanem mert ilyenkor érzem, hogy teljesen leszívják az energiámat.
Így nekivágni az adventnek? Hát... bevallom, a fenébe kívántam az egészet.
Persze itt Spanyolországban nehéz is ráhangolódni. Hideg ugyan van - de csak amikor nem süt a nap. A déli-koradélutáni órákban simán lehet pulcsiban, vagy akár pólóban is sétálgatni. És bár minden sarkon Betlehem áll, és a boltokban rengeteg karácsonyi dísz van, nekem hiányzik a hó, az a fogcsikorgató hideg, ami ezzel jár, a forralt bor és az otthoni kézműves vásárok hangulata.
És persze fáj is kicsit, hogy idén se jutunk haza karácsonykor. Nagyon drága a repjegy - ötünknek oda-vissza most körülbelül egy millió lenne. Így hát itt kell megteremteni a csodát - ami nem könnyű, mert nekem ahhoz hozzátartozik a rokonlátogatás, a nagymamázás, a bejgli, a zserbó, a szánkózás, és a Vörösmarty tér. Ráadásul az elmúlt két évben eléggé vacak karácsonyaink voltak. Tavaly Borsi betegsége miatt volt zilált, előtte meg ugyebár nem volt együtt a család, mert a férjem a két lánnyal a hóesés miatt Angliában ragadt, miközben én Kisbendével már pár nappal előbb hazautaztam.
Szóval eldöntöttem, idén igazán jót és emlékezeteset akarok nekik csinálni, de persze ezzel a két beteg gyerekkel már az első próbán elvéreztem. Vasárnap nem gyújtottuk meg az első adventi gyertyát, mert nem volt mit.És ilyen szégyen az elmúlt tíz évben nem történt velem. Sőt, otthon minden évben csodás, hatalmas, mesebeli koszorúnk volt, amit egy ismerős virágárus csinált csak nekünk, ismerve az én giccs és csillogás iránti vonzódásom. A gyerekek el voltak ájulva tőle, amikor meglátták, és az is olyan jó volt, amikor meggyújtottuk a gyertyát, körbeültük, és meséltünk nekik az adventi angyalokról. 
Hát ez most kimaradt.
Szombat délelőttre terveztem a lakásdíszítést, a hozzávaló cuccok beszerzését, de esélyem se volt eljutni bármilyen boltba. Csak azért nem bújok szégyenemben a föld alá, mert a lányok hagyományos adventi naptárja azért elkészült. Picike koruk óta minden évben annyit készültem arra, hogy mi lesz a 48 pici csomagban, már nyáron elkezdtem gyűjtögetni. Idén ez nem ment - egyetlen péntek délelőttöm volt, hogy három gyereknek megtaláljam a tökéletes megoldást. Végül Kisbende egy kalózos Playmobil naptárat kapott (amit miután megvettem meg is bántam, mert rájöttem, hogy ehhez túl kicsi - de tévedtem, minden reggel úgy ébred, hogy bonthat-e már, és egész nap hurcolássza a kicsi figurákat.) A lányok pedig egészen pici, körömnagyságú babából kapnak 48-t. Ilyenjük még nem volt - és ők az efféle mini-dolgokat nagyon szeretik.

De azért bevallom, hogy amikor éjfél körül hullafáradtan nekiláttam becsomagolni a 48 darab kicsi golyót, csak az tartotta bennem a lelket, hogy nem okozhatok csalódást a lányoknak. Persze Bende akkor még ébren volt és csak az ölemben akart feküdni, így végül a férjem és a barátnőm fejezték be a csomagolást - de a felszerelést már én intéztem. Az is eltartott majd egy óráig - ráadásul a sötét szobában, a résnyire nyitott ajtó fényénél kellett ügyeskednem, ügyelve arra, nehogy felébresszem a csodavárókat. 
Az adventi naptáron kívül azonban semmi nem volt az egész lakásban, ami az ünnepre utalt volna - még egy rohadt karácsonyi CD sem, mert Angliából még mindig nem érkeztek meg a cuccaink. (Bár már legalább egy hete úton vannak, a szállító cég nem tudja megmondani, hogy mikor érkeznek meg, ami szerintem horror!)
Szóval fáradtan, betegen érkezett meg a december - és az ünnep egyáltalán nem költözött be a szívünkbe. És ez nagyon rossz volt. Így hát ma fogtam magam és amikor Bíbort hazahoztam a suliból, bementem vele egy óriási kínai boltba és egy hatalmas kosarat telepakoltunk mindenféle csillogó bóvlival. Tudom, sokak szerint ez igénytelen módja a karácsonyi díszítésnek, de szerintem fenyőgirlandot, üveggömböt, égőt, szalagot, csillogó pihéket pontosan itt a legjobb megvenni, mert olcsó. Bíbor élvezte, hogy ő is választhat, hogy kitalálhatja a saját szobájuk díszítését, és megígértem neki, hogy ez csak a kezdet, visszajövünk még. Aztán hazajőve gyorsan összeállítottam egy adventi koszorút, négy gyertyából, két szarvasból, pár csendőből, gömbből és egy gyöngysorból. És mindenki odavolt érte, hogy milyen gyönyörű - és a lányok felvetették, hogy esetleg jövő hétre átrendeznék, ha szabad, hogy mindig másmilyen legyen, mert az milyen izgalmas. És miért is ne?
Aztán leszedtük az andalúz mázas cserepeket a falról, a szekrény mélyére rejtettem a rózsás terítőket, felraktam a frissen vett karácsonyosokat és minden létező helyre csillogó gömböket, díszeket és fényeket aggattunk. És ettől valahogy az egész ház még otthonosabb lett, mint volt, pedig már előtte is jó volt benne.
De a legjobb az volt, amikor Bende felébredt a féli alvásából, és hatalmas, tágra nyitott szemmel közölte, hogy megérkezett a karácsony. És tényleg. Mind éreztük.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...