Három gyerekkel irány Spanyolország!

"Mindent tudok olvasom a blogod!" Minden blogger megkapta már ezt a mondatot. Pedig mekkora tévedés azt gondolni, hogy egy ember élete nyitott könyv. Titkok még akkor is maradnak, ha valaki naponta írja szorgosan a feljegyzéseket.

Meg aztán van olyan is, amit az ember direkt nem mesél el. Én például nem szoktam olyan dolgokról írni, amelyek másokat érintenek, nem csak az én családomat. Mert nem lenne etikus. Ki tudja, hogy az a másvalaki akarja-e ország-világ tudomására hozni, hogy hol él, mit csinál, hogyan szórakozik.
Így hát amikor nyáron arról kezdtem el írni, hogy de jó lenne Spanyolországba költözni, kihagytam egy nagyon fontos momentumot, ami amúgy engem nagy megnyugvással töltött el.
Azt, hogy lesz itt egy spanyolul nagyon jól beszélő segítségem: az általános iskolás legjobb barátnőm. Akinek két lánya van, és akik épp egyidősek az én két lányommal, és pici koruk óta nagyon jó barátnők. Elég rendszeresen össze szoktunk járni, és nemcsak mi, de a gyerekeink is nagyon jóban vannak.
A tudat, hogy ő is itt lesz a közelben, nekem nagyon megnyugtató volt, mert hát spanyoltudás nélkül azért elég nehéz egy csomó dolgot elintézni: a tanárral beszélni, honlapokat böngészni, a helyi szokásokban kiigazodni.
Ő viszont mint elvált anyuka azért nem indult el ide eddig (bár régóta tervezte) mert attól félt, hogyan fog tudni egyedül helyt állni egy idegen országban. Mert mi van ha megbetegszik egy gyerek, vagy akár ő maga. Így mindig azt mondogatta, hogy majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.
Amikor azonban kitalálta a férjem, hogy költözhetnénk egymás mellé is, mindkettőnknek azonnal megtetszett az ötlet, mert tagadhatatlanul sok-sok előnye van.
Ők pár héttel utánunk érkeztek Spanyolországba, és az eredeti terveknek megfelelően először egy nagyobb és kicsit távolabbi várost szemeltek ki, ami munka szempontból jobb lenne neki - de aztán ahogyan nézegette az albérleteket, úgy került egyre közelebb hozzánk, míg végül kikötött tőlünk két buszmegállónyira. (Jippi!)
De nem ez a legjobb, hanem hogy a sors úgy hozta, hogy a gyerekeink egy iskolába és egy osztályba kerültek. Az ő Xiomarája az én Bíborkám osztályába, Valentina pedig Borsiéba.
Nem tudom, hogy ez tökéletes megoldás-e, és mindketten tartunk is tőle, nem fogja-e visszavetni a gyerekek nyelvtanulását a tény, hogy van az osztályukban valaki, akivel az anyanyelvükön tudnak dumálni, és így kevésbé vannak rákényszerítve a spanyolra, de bízunk benne, hogy hosszú távon ennek több lesz a haszna, mint a hátránya.
Szögezzük le - a gyerekek napi hat órában hallják a spanyolt, itthon csinálják a leckét és körülöttük spanyolul beszél a világ. Azt gondolom, hogy semmi nem menti meg őket attól, hogy 1-2 éven belül tökéletesen birtokolják ezt a nyelvet is.
És talán a tény, hogy van mellettük egy legjobb barátnő, akihez tudnak fordulni ha baj van, vagy ha öröm éri őket, szerintem egy csomó stresszet levesz a válukról.
Merthogy stressz az van.
Senki ne gondolja, hogy gyerekként új országba költözni móka és kacagás.
Persze ez egy szép hely, van tengerpart decemberben, pálmafák meg medence - de azért hirtelen elég magányosak lettek. Angliában sok barátjuk volt, kialakult kapcsolataik, bejáratott életük, amiben jó tanulók és elismert diákok voltak.
Itt meg minden a feje tetejére állt. Benne olyan kellemetlen apróságokkal, mint az első harmadéves bizonyítvány, amiben csupa rossz jegy szerepelt, és spanyolból mindketten meg is buktak. (Ami jogos, hiszen nem beszélnek még...) Bármennyire nem vesszük ezt komolyan, azért ez nem feltétlen tesz jót az ember önbecsülésének.
Arról nem is beszélve, hogy novemberben becsöppentek egy kialakult közösségbe, amely bármennyire barátságos is, mégiscsak idegen.
És hát ott a spanyol is, amivel azért még erőteljesen küszködnek és a spanyol iskolarendszer, ami azért jóval keményebb az angolnál.
Szóval jó sok stressz, jó sok kihívás, aminek a feldolgozásában egy barát, aki ugyanazt éli át, sokat tud segíteni.
Az elmúlt két hétben, mióta egy osztályba járnak, azt látom, hogy mindkét lányom szabályszerűen kivirult.
Bíbor például azelőtt minden nap vitt magával egy könyvet és azt olvasta ebédszünetben - merthogy ilyenkor az a szokás, hogy az udvaron a lányok összeülnek és dumálnak. Persze spanyolul. Hívták őt is, hogy üljön oda, de azt mondta, hogy rémes volt ülni és kukán hallgatni. Amúgy egy tündér tanító nénije van, aki elvette tőle a könyvet és kérte az osztálytársait, hogy foglalkozzanak Bíborral, amit egyébként meg is tettek és nem is mondom, hogy rossz volt neki, mert mindenféle kalandos szerelmi szálakba is belekeveredett, amik NAGYON titkosak, de azért most, hogy Xio is ott van vele, teljesen kivirult.
De az igazi változás Borsikán látszik, akiért azért titokban jobban aggódtam. Merthogy ő kitalálta, hogy nem barátkozik senkivel, ameddig nem tud spanyolul. Majd akkor. Hiába magyaráztuk neki, hogy ez nem így megy, nyisson, nagyon tiltakozott, végül kibökte, hogy fél az osztálytársaitól, mert szerinte vámpírok. Tény, hogy az egyik kislánynak az átlagosnál hosszabbak a szemfogai, és mindig feketében jár, ami egy 9 évesnél szokatlan, de ez az egész nyilván arról szólt, hogy nem érzi itt jól magát és szorong. Szorongani pedig nem jó.
Minden szinten láttam rajta, hogy nehezebben viselte a költözést, az ezzel együtt járó változást, mint bárki más a családból. Ám mielőtt ez komolyabbá vált volna, megjött Vali és ettől minden megváltozott. A vámpírok azóta szóba se kerülnek, és bár kicsit sokat dumálnak a csajok órán, és ezért már szét is ültették őket, ezt egy kicsit se bánom.

Arról nem is beszélve hogy milyen jó most nekem, hiszen annak, hogy a négy csak együtt jár suliba rengeteg haszna van. Együtt tudunk suli után játszóterezni, tengerpartra menni, vagy akár leckét írni is. Mivel Betty spanyolja tökéletes, így tud segíteni a feladatokban, kicsit tehermentesítve a férjem, és nem sikkadnak el az információk, mert négyből egy csak emlékszik rá, hogy ünneplőbe kell menni holnap, vagy be kell vinni 3 eurót a tanárnéni titkos ajándékára. Betty barátnőm pedig cseveg, ismerkedik az anyukákkal - én meg az ő farvizén evezve szintén bekerülök lassan a közösségbe.

2005-ben ilyen volt a lányok adventi naptárja. Borsi két és fél éves, Bíbor mindjárt négy.

Már novemberben elkezdtem kérdezgetni a lányokat, hogy mit szerettek legjobban az elmúlt évek karácsonyaiban, mire emlékeznek szívesen, mi az, amit süssek, mi az, amit mindenképp csináljunk. Angliában a karácsonyok nem sikerültek úgy, ahogyan szerettem volna, így most mindenképp el akartam kerülni a csalódást. Kiderült, hogy a legjobban a törölközőt hiányolták, ami két éve nem került már a fejükre.


Tudom, ez a törölköző dolog igényel némi magyarázatot. A régi lakásunk úgy nézett ki, hogy a bejárati ajtó mellett volt egy picike konyha, szemben vele egy hosszú folyosó, aminek a végén volt egy nagy nappali szoba. Ebből nyílt egy kisebb háló, ahol az összes ágy volt.
Logikusan a karácsonyfa a nappaliba került. Ám ez okozott némi logisztikai zavart karácsony napján. Merthogy a fát nálunk az angyalok hozzák és míg ők ügyködnek, addig a két lány vendégségben volt vagy a nagymamánál, vagy a keresztanyunál. Jó előre megterveztük az aznap délelőtti programot, ne unatkozzanak - néha színház, máskor Disney hercegnők a jégen, vagy csak egy nagy szánkózás. (Utólag is ezer hála a segítőknek, akik feláldozták a karácsony délelőttjüket a mi kedvünkért.)
Ameddig a lányok élvezték a programot, addig mi gyorsan feldíszítettük a fát és ünnepi díszbe varázsoltunk mindent. Felöltöztünk mi is ünneplőbe és vártuk a lányokat.
És itt kezdődött a gond. Merthogy decemberben ugyebár hideg van és jól fel kell öltözni. A meleg ruha viszont nem olyan ünneplős - át kellett volna öltözni a szépbe. Ráadásul azért a gyertyagyújtással jobb megvárni az estét, márpedig hiába sötétedik korán karácsony napján, azért addig nem lehet sétálgatni, mert megfagy az ember.
Így hát amikor a lányok hazaértek, mindig világos volt. És azt az 1-2 órát, ami hátra volt, ki kellett valahogyan bekkelni. Nyilván nem lehet az előszobában maradni, de a "biztonságos" kisszobába a nagyon keresztül vezet az út. A megoldás? Az első karácsonyon kitaláltam, hogy egy törölközőt rakok a fejükre és úgy mennek át a nagyszobán. Ez pedig meglepően jó ötletnek bizonyult.
A lányok nagyon élvezték, hogy "vakon" sétálnak át a lakáson, hogy azért ha nagyon meresztik a szemüket, látnak némi karácsonyi fényt, és az egész sejtelmesen titokzatos. A kicsi szobában aztán játszottunk, öltöztünk, készülődtünk, míg be nem sötétedett. És csak akkor csengetett az angyal és lehetett kimenni, és nekilátni az ajándékok bontogatásának.
Angliában azonban más volt a lakás beosztása, és nem volt olyan segítő ember sem, aki elvihette volna a lányokat, így úgy döntöttünk, hogy már elég nagyok, és együtt díszítettük fel a fát. Gyerekkoromban nálunk amúgy is ez volt a szokás és én nagyon élveztem. Amúgy is tetszik az angol módi, hogy már december elején kikerül a fa és sokáig lehet élvezni. Meg hát Rómában, mint a rómaiak, gondoltam.
Először úgy tűnt, hogy a lányoknak is tetszik az ötlet, lelkesen segítettek,de ... láttam rajtuk, hogy hiányolják a csodát, ami a karácsonnyal együtt jár. A misztikát, a varázslatot.
És a vele együtt járó törölközőt.
Nem csoda, hogy amikor kérdeztem, hogy mi legyen idén, mindketten azonnal mondták: törölköző a fejükre.
Furcsa dolog a családi hagyomány - soha nem gondoltam volna, hogy ez a pillanatnyi kétségbeesés szülte ötlet igazi éveken át tartó tradícióvá válik, de így lett. Törölköző nélkül nálunk nem jöhet el a karácsony.
Ami amúgy is furcsa egy kicsit itt a pálmafák alatt, a jó melegben - nem mondom, hogy nem tudjuk mi, felnőttek értékelni. Kevesebb ruha kell, nincs fagyoskodás, azonnal ki lehet próbálni a fa alá került bicajt és rollert.
De el kell ismernem, hogy furcsa. Hogy hiába csinálok forralt bort, aminek az illata nagyon karácsonyi, és hiába iszom meg a kertben, nincs rá szükség, hogy felmelegítse a kezem. És a karácsonyi díszekkel megrakott köztéri pálmafák is furák. Fenyőillat pedig nincs. Karácsonyfát se kaptunk - igaz, vettünk egy hatalmas műfenyőt, merthogy az is rajta volt a lányok listáján. (Angliában csak kicsi volt, mert nem akartuk, hogy Bende magára rántsa.)
Azért csináltam linzert, zserbót és bejglit, és még a mák is megérkezett Magyarországról. Itt nem kaptunk, pedig még a szomszédot is megkérdeztük, hogy hol vehetnénk, mire döbbenten nézett ránk, és kérdezte, hogy el akarjuk szívni? Merthogy ez nálunk csak kábszerként ismert. (Mondjuk így már értem, miért néztek ránk furcsán a szupermarketben.)
A karácsony napja pedig nagyon jól sikerült - már előző este feldíszítettük a fát az alsó szinten és 24-án reggel mindenki ágyba kapta a reggelit, hogy eszébe se jusson lemenni a konyhába. Aztán felöltöztünk és elmentünk sétálni. A tengerhez persze.
Merthogy itt elég meleg van. Reggel még kell a pulcsi, de délután már a póló is elég.Sőt, a lányok a múlt héten még a tengerben is megmártóztak.A város pedig gyönyörű, különösen este, amikor itt is meggyújtják a fényeket. Ahogy Bíborka lányom mondta, itt dupla olyan szépen fel vannak díszítve a városok, mint otthon. Biztosan, mert nincs hó és ezzel akarják megcsinálni a karácsonyi hangulatot.
Szóval jó kis hagyományos karácsonyunk lett. Sajnos. Merthogy ez komoly hagyományról elfeledkeztünk a nagy készülődésben. Hogy karácsony már tíz éve, mióta gyerekeink vannak, nem jöhet el betegség nélkül. Erről a hagyományról most Bende gondoskodott, aki szenteste lázasodott be, így az esti mozit (évek óta Polar Expressz) másnapra halasztottuk. De azért végül az is meglett. És ma már Bende is jobban van. Viszont hiába a szép idő és terveztünk egy csomó kirándulást, egyenlőre maradunk itthon. Akárcsak otthon tennénk, a nagy hidegben.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár... csokiból

Ennek az utazgató életmódnak nagyon sok előnye van, és sok jó élmény ér bennünket. De az élet, mint tudjuk nem csak a nagy dolgokból áll. Ott vannak mindig azok a banális kis apró bosszúságok, amelyek folyamatosan megakasztják a hétköznapokat - ott, ahol nem is várná az ember.

Első pillantásra például nagyon izgalmas, hogy amikor az ember elmegy bevásárolni, akkor egy csomó új dolog van még a legkisebb élelmiszerbolt polcain is. Nincsenek sehol a megszokott márkák, és még egy vaj, vagy egy tej vásárlása is igazi kihívás, semmiképp nem rutinfeladat, mert lehet, hogy a vajról kiderül, hogy sós, a tejről meg hogy kecskéből készült.
De ha a másik oldalról nézem, akkor nincs ám elbambulás egy pillanatra sem, mert ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen mellényúl és olyan vad dolgokat vesz le a polcról, amit nem is akart. Nem mondom persze, én szívesen próbálgatom az új ízeket - de a gyerekek sokkal konzervatívabbak. Ha nem a megszokott sajt van a mirelit pizzán, akkor már le is teszi. Ha kicsit más ízű a tejföl, akkor már nem kéri. Márpedig más - itt minden más. Újra más. És persze máshogyan más, mint Angliában.
Sok dologban hasonlít a magyar fűszerezéshez - például ugyanúgy használnak őrölt pirospaprikát, mint mi, és óriási választékuk van belőle. Nem ismerik viszont a mákot, amit én nagyon szeretek.
Nem mondom, elvagyok nélküle komolyabb elvonási tünetek nélkül, de azért karácsony mégse jöhet mákos bejgli nélkül, így hát a férjemmel elkezdtük felkutatni, hogy talán mégis találunk valahol. Mondjuk a Hipercorban, ami olyan óriási, hogy még végig se tudtam járni az egészet, és ahol olyan elképesztő ínyencségek vannak, mint a macaron vagy az ibolyalekvár.
De mák nincs.
Az eladó, akit megkérdeztünk, nem is értette, hogy mit akarunk. Talán nézzük meg a virágosztályon, bár inkább csak tavasszal szokott lenni... de a magja? A mák maga? Miért kell az nekünk?
Így hát apukámék adtak fel egy kilónyit egy hete (mindenféle más ínyencség mellett) és most drukkolunk, hogy egyrészt idetaláljon a postás, akinek eddig még egyszer sem sikerült, és ez a küldemény most ne forduljon vissza, hogy címzett ismeretlen. És főleg, hogy a vám ne vegye ki a mákot, mint kábítószer származékot, merthogy szegény anyukámékat ezzel riogatták a postán.
Persze itt is van egy csomó speciális karácsonyi étel - de hát az én ínyemnek ez a tradíció nem ismerős, így csak egyszerűen émelyítően édesnek érzem a kandírozott gyümölcsöket, a hatalmas pirosra és zöldre színezett kalácsokat és a darált magokból préselt nedves rudakat.
Persze ez is csak megszokás kérdése - ott van az angol karácsonyi puding, amivel pár éve még ki lehetett volna kergetni a világból, és lám, most már ott lapul a szekrényben egy házi készítésű darab, amit az angol karácsonyi vásáron vettem. És alig várom már, hogy kibonthassam azt a doboz  fenyőillatú, mazsolás "mince pie"-t, amire az Icelandban bukkantam. Merthogy nem messze tőlünk az is van, és amikor beléptem olyan volt, mintha hirtelen Angliába mentem volna vissza, pontosan ugyanaz a választék, angol vásárlók és még a pénztáros is angol volt. És most először, mióta itt vagyok, nyugodtan rakhattam el a pénztárcámat a táskámba, a mögöttem álló udvariasan megvárta, hogy arrébb lépjek és az eladó se kezdte el kiszolgálni addig a mögöttem állót. Na, ez például itt és Magyarországon is nagyon hiányzott.
De van más olyan karácsonyi hagyomány is, amit átmentettünk Angliából. Ilyen a "nagy zoknik" szokása, amiket még ott vettünk és amiket naná, hogy idén is ki fogunk rakni. Ez nekünk ugyanolyan fontos már, mint a magyar szaloncukor, amiből egy zacskó eredeti Szamos marcipános várja, hogy felagassuk a fára.
Merthogy fa az lesz, anélkül nincs igazi karácsony. Persze nem igazi - merthogy errefelé nem nőnk fenyőfák, csak pálma, arra meg baromi nehéz lenne felrakni a csúcsdíszt.
A spanyol karácsonyi hagyományok közül eddig csak a háromkirályokat fogadtuk be, őket is csak csokiból, mert pont úgy néznek ki, mint a csokimukulások és lehetetlen volt otthagyni őket a polcon. De holnap a karácsonyi vásáron megnézzük őket élőben is. Mondjuk nekem most ez is kicsit zavaros, mert eddig úgy tudtam, hogy ők január 6-án fognak jönni, de a helyi karácsonyi vásárra mégis holnap jönnek. Igaz, a vásár utána azonnal bezár, és nem marad meg december 24-ig, mint otthon. 
De nem csak a karácsony okoz kulturális kavarodást az életünkben. Ott van például a párnahuzatok kérdése is. Én eddig nem tudtam, hogy ez minden országban más méretű, de most, hogy beszereztük a harmadik méretű szettet, már kezdek megbékélni ezzel a ténnyel. Van ugyebár a magyar nagypárna, ami tényleg óriási. Legalábbis az angolhoz képest, mert az fele olyan nagy - akik már áttértek az Ikeás méretre, azok tudják miről beszélek. Hát a spanyol még annál is keskenyebb, cserébe viszont jó hosszú. Simán átér a franciaágy egyik végétől a másikig, mint egy nagy hurka és nyilván egészen más huzat kell hozzá. Nekem amúgy tetszik, de a férjem összecsomagolta és elrakta, neki kényelmetlen volt.
Halkan teszem hozzá, a paplanok mérete is eltér egy kicsit - de azon nem idegeskedem, legfeljebb lötyög egy kicsit. Ez is csak engem bosszant, merthogy se az angolok, se a spanyolok nem szokták behúzni a paplant a huzatba, csak aláterítenek egy másik lepedőt, és kicsit ráhajtjuk felül. Persze az első átfordulásnál szétesik az egész, de ez errefelé senkit nem zavar. Hát ezt a szokást mi nem vesszük át, az már biztos, bár az előfordulhat még, hogy nyáron 50 fokban elég lesz a huzat is takaró helyett.
De hasonlóképp bosszantóak tudnak lenni a dugók is. Mármint az elektromos cuccok dugója. Nyilván egy magyar-spanyol költözésnél ez fel sem merül, merthogy a kontinensen mindenütt ugyanaz a szabvány. De nekünk egy csomó holmink van Angliából a hajszárítón át a kávéfőzőig vagy a telefon töltője. És persze van egy csomó átalakítónk, de soha nem elég és mindig másik szobában van rá szükség.
Persze ezek nem valódi bosszúságok - inkább csak rácsodálkozom néha-néha, hogy mennyire más tud lenni az élet egy másik országban. És ez még csak a felszín, amit kapargatok.

Kisbende a tengerparton

Tudom, megritkultak a bejegyzéseim. Ennek fő oka, hogy még mindig a betegségekkel küzdünk. Nincs nagy baj, senkivel (lekopogom) de kis taknyolás, enyhe hőemelkedés, makacs köhögés pont elég arra, hogy legalább egy szenvedő gyermek itthon maradjon és folyamatos szórakoztatást igényeljen. Erről meg nincs kedvem írni, mert ez a program a világ minden országában ugyanolyan unalmas. 

Igazából azt reméltem, hogy idén megússzuk a betegségeket, hiszen nem a mínusz fokokban, a ködös, sötét időjárásban senyvedünk. De úgy tűnik, a hibát nem az időjárásban kell keresni, hanem a közösségekben, ahová a gyerekek bekerültek - új ország, új vírusok erősítik az immunrendszerünket.
A jó idő meg önmagában még nem tud csodát tenni.
Pedig most nem panaszkodhatok az időjárásra - két hét durva esőzés után volt két hét hideg, csípős széllel, de mire igazán lehűlt volna az idő, megérkezett a télközepi nyár.
Reggel azért suliba menet még kell egy pulcsi, de hazafelé már rövidujjú pólóban sétálunk. A gyerekek be se jönnek a lakásba, inkább kinn maradnak még a zárt utcánkban gördeszkázni és görkorizni. Kocsi nincs, az út sima - lehetne gyakorolni sötétedésig, de persze a lecke miatt nem lehet. A leosztás még mindig ugyanaz: Bíbornak csak kevés van, az is mutatóba, Borsi meg nyög a feladathegyek alatt. Igaz, már látszik az eredménye - döbbenetesen gyorsan fejlődik a spanyolja. Egyre többet ért, egyre ritkábban kéri az apja segítségét a feladatokban.

Az életünk meg kezd kialakulni, összeállni. Nagy előrelépés, hogy végre nem három országban vannak a cuccaink, mert megérkezett 37 csomagunk Angliából. Most egy szobát betöltenek a dobozok - minden egyes doboznyitás igazi meglepetés. Fél éve nem láttuk ezeket a holmikat - ami különösen Kisbendének egy emberöltő, így ő minden játéknak úgy örül, mintha új lenne (bár azért felismeri őket). Végre együtt az összes Lego, az összes favonat, az összes Barbie baba, amelyek már évek óta ketté voltak választva, hiszen nem lehetett egyszerre mindent magunkkal vinni. De megjött egy csomó ruha, törölköző, könyv is, amik már nagyon hiányoztak.
A velük együtt járó munka persze kevésbé lelkesítő. Fogalmam sincsen, hová fogom rakni őket, mert például könyvespolcból nagyon kevés van. De ami még rosszabb, azt sem tudom, mikor lesz időm pakolni. Merthogy ezt gyerek mellett szinte lehetetlen csinálni, és most épp Kisbende van itthon, mint lábadozó beteg. Taknyos orrocska, csúf köhögés. Ezt már csinálja egy hete - hétvégén jobban volt, gondoltuk hétfőn mehet is oviba, mert hát eszemben vannak a mi drága doktornénink szavai, miszerint a köhögéssel ne foglalkozzunk, eltarthat az akár tavaszig is. Mondjuk itt tavaszi idő van, de ez a bacikat láthatólag nem nagyon zavarja, ezért hát amikor vasárnap éjjel lett egy kis hőemelkedése a fiamnak és a köhögése is erősödött, hát úgy döntöttünk, maradjon itthon.
Szerencsére ANNYIRA nem beteg, hogy feküdnie kellene - hát elmentünk sétálni. Csak a ház előtt akartam vele kicsit motorozni, de ő közölte, menjünk inkább a tengerpartra. És miért is ne? A jó tengeri levegő, a szikrázó napsütés csak jót tehet neki - gondoltam, és igazam volt. Egyet sem köhögött a séta alatt.
Míg ő homokozott, csúszdázott, szaladgált, azon tűnődtem, hogy ez pont olyan, mintha nyaralnék.
Még mindig olyan.
És hogy nem kell térképpel a kezemben járkálnom, akkor is mindenki tudja, hogy nem idevalósi vagyok. Merthogy a rendes spanyol anyáknak eszükbe sem jutna ilyen lengén öltözni, mint én. Rajtam kívül az összes játszótéri anyukán térdig érő csizma volt, farmerkabát és az elengedhetetlen óriási kötött sál. A gyerekeken pulcsi és minden anyuka kezében ott volt a gyerek vastag pufikabátja is, amit csak azért vettek le, mert tényleg nagyon meleg volt ma. Megjegyzem, az én hátizsákomban is volt Bendének egy pulcsi, de eszem ágában sem volt ráadni ebben a melegben.
Persze ha ők abból indulnak ki, hogy nyaranta 50 fok van, és akkor kell a rövidujjú, akkor ez nyilván most a hűvös idő. De ha azt nézem, hogy Magyarországon most esik a hó, akkor ez igazi kánikula.
De akárhogy is nézem - én egy kicsit sem fáztam.Nekem ez pont tökéletes volt.

Ha az ember családostul költözik külföldre, az elején, szerintem az egyik legizgalmasabb dolog, hogyan haladnak a gyerekek a nyelvtanulással. A szülők emiatt szoktak a legjobban aggódni - általában teljesen feleslegesen, mert ez csak felnőttszemmel gond.

Na, nem mondom, hogy nincsenek mélypontok. Az első nagy kiakadás általában az első hétre várható, amikor rájönnek a gyerekek, hogy itt senki nem érti őket és ők sem értik, hogy mit mondanak nekik. A következő megborulás pedig 2-3 hónap múlva várható, amikor már pöntyögnek valamit és rádöbbennek, hogy nem tudják magukat olyan pontosan kifejezni, ahogyan szeretnék.
De persze ez sokban függ az életkortól is - Bendének például kicsi gondja sincsen a spanyol ovival, bár én nem vagyok teljesen oda érte. Igaz, az angolért sem voltam. Hiába fizettünk mindkét országban jókora összeget azért, hogy ott lehessen, egy sima, mezei magyar ingyenes ovi magasan veri szerintem az ittenieket. Bende ovijában például nincs udvar, ami nekem horror. Az egész olyan, mint egy játszóház, ami 1-1 órára jó program lenne - de minden napos használatra nem tartom tökéletesnek. Az pedig külön kiakasztott, hogy ebben az oviban tévét is néznek a gyerekek. Igaz, csak ebéd után, csendespihenőként, de mondjuk Bende, szerintem simán aludna, ha lehetne, így ez az ő bioritmusát eléggé megzavarja.
Persze sok dolog szól az ovi mellett is - de a legnagyobb előnye, hogy Bende nagyon szeret odajárni. Puszikat dobál az óvó néniknek, amikor eljövünk és örömmel rohan be, amikor megérkezünk. És ez jó jel. Ráadásul ő nem is ovinak hívja, hanem "játszós iskolának". Nyilván azért, mert a lányok iskolába járnak, és ő rájuk akar hasonlítani.
Az sem mellékes, hogy itt a spanyol nyelvvel is intenzíven ismerkedik. Az első spanyol szót már az első nap hazahozta: "mio" kiabálta nekünk, azaz "enyém". Nem voltunk meglepve, szerintem ez várható volt. De mivel vannak foglalkozások, így tanulja a színeket, formákat, számokat is - és persze észrevétlen az agyába megy minden egyéb is, amit még nem mond vissza.
A "sárgát mondok, amarillo" az ő mondata volt, ezzel a kommenttel mutatott a képeskönyvben a sárgára. Nagyon érdekes, hogy két és fél éves kora ellenére, úgy tűnik felfogja, hogy ez egy másik nyelv. Ami fejlődés, mert amikor megérkeztünk Spanyolországba, megint elkezdett halandzsázni. Hallotta, hogy körülötte érthetetlen módon hablatyolnak, és ezt utánozta. Mostanra rájött, hogy ez bizony egy nyelv, és hogy minden magyar szónak megvan a megfelelője. Előfordult már, hogy kifejezetten kérdezte, hogy "ez hogy van"?
Mivel viszonylag sokat volt angol környezetben és szoktunk angol meséket nézni, ezért nagyon sokat ért angolul is, bár most épp nem beszél ezen a nyelven. Ami keveset még mondott nyár elején, azt szinte teljesen elhagyta, csak a "thank you", "sorry" "yes-yes" maradt meg. Viszont ha angolul adok neki olyan utasítást, hogy "hozd ide a zöld kocsidat" - akkor azt simán megérti és csinálja. Szóval a tudás nem veszett el teljesen, csak lappang. És a feje most a spanyollal foglalkozik, próbálgat is mondani dolgokat (talán), de mivel én nem beszélek spanyolul, a halandzsából nem feltétlen hallom ki az értelmes spanyol szavakat.
Természetesen a két lány is halad a spanyollal, de teljesen más módon. Bíbor a suliban angolokkal barátkozik, akik szívesen fordítanak neki - de azért napi 6 órában csak hallja a nyelvet és mivel van heti két speciális spanyolórájuk, ahol a nyelvet tanulják, és ott nagyon sok leckét kapnak, minden nap tanul valamit. Ma reggel azt mesélte, hogy spanyolul álmodott.
Borsinak még mindig durván sok leckéje van. Megesett már, hogy este 9-kor úgy zavartam már el aludni, mert szinte az íróasztal fölött ájult el, és bizony egy kicsit sírt is a fáradtságtól. Kétségbe is esnék emiatt, ha az ágyban nem mondta volna, hogy ne vegyem komolyan azt a kis pityergést, mert csak fáradt, ő valójában nagyon is szereti, hogy ennyi sok feladata van és szívesen csinálja. Beszéltünk amúgy a tanárbácsijával, és nem tűnik igazán emberevőnek. Ő úgy véli, hogy ez a mélyvíz-technika a legjobb a gyereknek. Tény, hogy Borsi már mondatokat rak össze, és ha olvas, egyre többet megért. Mint a szivacs, úgy szívja magába a tudást és a nyelvet. Tegnap már kérte, hogy ne üljön mellé az apja, amikor leckét ír és ne fordítson neki, mert egyedül szeretne megbirkózni a feladataival, és sikerült is neki!
Apropó tudás - én ugyan nagyon szerettem az angol iskolát, de nem hallgathatom el, hogy voltak  bizonyos hátrányai. A legkomolyabb, hogy nem volt elég szigorú a gyerekekhez, így azok kicsit elkanászodtak. Bíbor például úgy volt a legjobb tanuló, hogy alig-alig tudja a szorzótáblát (otthon ötödikes lenne...) és most sokkolja is, hogy itt ezt komolyan visszakérdezik tőle.
Én ugyan kicsit sem bántam az angol liberalizmust, mert osztom azt a véleményt, amit az angol tanárok vallanak, hogy "nem tárgyat tanítunk, hanem ember formálunk." És azt gondolom, hogy sokkal fontosabb, hogy egy gyerek dicsérve legyen amiatt, amit jól tud - mintsem gyomorgörcsöljön azon, hogy holnap dolgozat lesz. Az én gyerekeim imádtak suliba járni, látványosan kivirultak, nagyon kreatívak, van saját véleményük, szívesen olvasnak mindkét nyelven, hiszen természetesen megtanultak angolul. Szóval a mérleg nálam pozitív.
De bizony néha úgy éreztem, hogy nem hozzák ki belőlük a maximumot, és hogy elbírnának több súlyt, tudást is, ezért is tanítottam őket otthon.
A spanyol suli viszont a magyarra hasonlít és rendesen számonkérős, így hát most össze kell szedni magukat. Többek között a szorzótáblát is köpni-vágni kell. Így magolnak, ami azért nem árt meg nekik. És azt látom, hogy pár hónap múlva, amikor már ismerik a nyelvet, a lecke sem lesz horror. De most még sok energiát kell belefektetniük, és nem marad idő semmi másra - sem angolra, sem magyarra. Van viszont helyett idő egy kis játszóterezésre suli után, legalábbis ameddig ilyen szépen süt a nap, mint mostanság. Ezt nem szívesen hagynám ki, hiszen ez a legjobb abban, hogy itt vagyunk. A 18 fok, a napfény, ami délre úgy megerősödik, hogy simán lehet pulcsi nélkül is szaladgálni.Ami azért így november utolsó napjaiban nem rossz érzés.

Nagyon sokan felköszöntöttek a múlt heti szülinapom alkalmából, és engem teljesen meghatott, hogy ennyien gondolnak rám. Pedig a többség nem is tudta, hogy nem akármilyen alkalom volt ez. Kerek szám. 40. Gondoltam, hogy mindenkinek egyesével megköszönöm majd, hogy gondolt rám, megkérdezem hogyan vannak és kicsit beszélgetünk. De aztán nem írtam senkinek semmit. És nagy ünnep se volt. Három gyerekkel az élet ennél sokkal kalandosabb.


Furcsa, hogyan változik az ember véleménye ezekről a szülinapokról. Amikor gimis koromban kiszámoltam, hogy 2000-ben 28 éves leszek, az már valami vén matuzsálemi kornak tűnt. Az egyetemista lányok félelmetesen érettnek és komolynak. A harmincas életkor meg az élet delének, ahonnan már csak lefelé vezet út, az is nagyon bicegősen és öregesen.
Tiniként féltem attól, hogy egyszer majd húsz leszek, aztán sokkal jobban éreztem magam huszonévesen, mint tiniként. Az egyetem csodás élmény volt, minden egyes percét élveztem. Féltem is tőle, milyen lesz, ha vége lesz egyszer és majd harminc leszek, de nem volt mitől tartanom. Harminc évesen szültem a nagylányom és aztán jött a másik kettő is, és milyen jó időszak volt ez! És nem csak a babázás töltötte ki az életem, hanem a munka is beindult végre - sokkal jobb újságíró lettem, mint előtte voltam, megtaláltam a hangom, a stílusom, a bátorságom a kérdésekhez. Ha őszinte akarok lenni, életem legjobb évei voltak, és sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint huszonévesen.
Talán ezért nem is féltem olyan nagyon attól, hogy vége lesz.
Merthogy a rettegett negyvenes kort már betöltött barátnőim mind állították, hogy az igazi élet még csak most kezdődik - vége a pici babázásnak, az éjszakai ébredéseknek, a vasárnap hajnali félkómás gyerekszórakoztatásnak. A gyerekek egyre önállóbbak, az ember visszakapja az életét, némi szabadidővel megspékelve, így lehet nyugodtan dolgozni, és ami még fontosabb, a test még nem kezdi el felmondani a szolgálatot, sőt végre lesz időm magammal is törődni. Szóval ez egy jó évtized lesz.
Elnézve őket, elhiszem, hogy nem kell elhinni, hogy vége a világnak, hiszen kivétel nélkül sikeresek, szépek és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben.
Így készültem én is a szülinapomra lelkileg. Az meg, hogy mindezt Spanyolországban tehetem külön ajándék. Ezek a novemberi szülinapok kicsit szürkék - általában esős az idő, hideg van. Olyan már volt, hogy a szülinapomon esett a hó - de hogy mezítláb, nyári ruhában menjek aznap tejet, kenyeret venni még soha.
A gyerekek is készültek a nagy évfordulóra mindenféle szuper meglepetéssel, bezárkóztak a szobájukba és nagy terveket szőttek. Ám két nappal a nagy esemény előtt már elkezdtek megjelenni a kis repedések. Munkahegyek a férjnek, ami jó, mert hát ebből van pénz - de mivel az én drágám pont erre a két napra tervezte a szülinapi készülődést, így nagy szívás. Nem baj, mondtam én, mindent lehet pótolni, nekem egy kicsi ünneplés is elég. A lényeg úgyis az, hogy együtt vagyunk.
De persze még ez se jött össze.
Péntek délutánra terveztünk egy kis tortázást, ajándékozást, ünneplést. Nem olyan grandiózusat, de volt benne ékszerész és étterem is, és egy kis közös családi sétálgatás.
De amikor a lányok kijöttek a suliból, már sejtettem, hogy mindez felejtős.
Borsi erős fejfájásra panaszkodott, ami nála még soha nem fordult elő és nem akart étterembe menni. Ha nagyon akarunk enni, legyen inkább a Meki, javasolta. Egy kis sült krumpli segítene, tette hozzá. Én meg úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, menjünk akkor oda, nekik az is ünnep, nekem meg legalább nem kell főznöm.. De ott sem evett. Csak kókadozott, és a szeme kezdett furcsán fényleni. Megfogtam a homlokát - hőemelkedés. Menjünk akkor haza, mondtam, lemondva minden szülinapi ünneplésről.Borsi meg zokogni kezdett persze, hogy ő nem akarta elrontani a szülinapom, hiába nyugtattam, hogy nem számít, bepótoljuk.
Persze mire hazaértünk már rendesen lázas volt. De szerencsére a vírus gyorsnak bizonyult, mert másnapra kicsit jobban lett, így lehetett egy kicsit ünnepelni, tortázni, és kaptam egy szép karkötőt is a férjemtől. A lányok nagy ajándékát még nem, mert ahhoz el kellett volna menni egy távolabbi városba megvenni, de nem felejtettük el. Én meg örültem, hogy ennyivel megúsztuk a betegséget. Egy anyának nem ez a legnagyobb ajándék?
De persze korán örültem, mert másnapra Bíborkám is belázasodott és neki egy kicsit tovább tartott a betegség 1-2 nappal, ami csak azért volt szívás, mert ezen a héten érkezett meg a gyerekkori legjobb barátnőm két gyerekével, akik a szomszéd városba fognak költözni, és persze pont ezen a héten vettünk autót is, annak minden papírmunkájával. Persze net még sehol, csak a mobilnet, korlátozott lehetőségekkel, Zsoltnak munkahegyek.
De ez még mindig nem volt elég a sorsnak. Szerda éjjel arra ébredtünk, hogy Bende hörög, csúnyán köhög és alig kap levegőt. Irány az orvos, még szerencse, hogy itt volt velünk a barátnőm, aki perfekt spanyol, és elkísérte a férjem az éjszaka közepén az ügyeletre és segített tolmácsolni. Zsolt meg persze bepánikolt, mert Bende lázgörcse óta eléggé tart attól, hogy miket tartogat nekünk a fiunk, és örült a kíséretnek én meg drukkoltam, hogy a másik négy ne kelljen fel hajnal 2-től 4-ig, míg távol voltak.
Bende persze már akkor jobban lett, amikor rányitottuk az ablakot és még jobban, amikor el is indultak a kórházba. Ott kapott egy kanál hörgőtágító gyógyszert és mondták, hogy majd jön a láz és a többi tünet, ne lepődjünk meg.Nappal lehet jól, de ennek ne dőljünk be, mert az esték jó vacakok lesznek, riogattak de szerencsére nem jött be a papírforma.
Bende reggelre tökéletesen jól lett és ki is akadt azon, hogy nem mehet oviba. Lelkesen magyarázta nekünk, hogy ő már kapott gyógyszert a doktor nénitől, ő már meggyógyult. Nem hittünk neki - de igaza volt. Be se lázasodott, taknyos se lett, és úgy átaludta az éjszakákat utána is, mint a kisangyal.
Az élet persze némi betegség miatt nem áll meg - megvettük a kocsit, és végre beszerelték a rendes netet is. Tudtam menni spanyoltanfolyamra, sőt a barátnőmmel és pár gyerekkel (nem teljes létszámban, mert valaki mindig beteg volt eddig) sétálgatni is. Most éppen az ő nagylánya beteg, de úgy néz ki, hogy a láz múlóban, az enyémek egészségesek. Kiderült, hogy öt gyerek még bonyolultabb, mint három, és sokkal nagyobb az alapzaj, de az is igaz, hogy cserébe sokkal jobban eljátszanak és nagyon élvezik, hogy együtt lehetnek.

Hogy jobb-e negyvennek lenni, mint 39-nek, még nem tudom. Az elmúlt hét zűrös volt, sok aggódással és sok örömmel is persze, mert nagyon jó, hogy itt vannak a vendégeink. És megint bebizonyosodott a tétel, hogy nem jó, ha az ember magával van elfoglalva, a gyerek, a család, a barátok jót tesznek az egészségnek, mert mióta elfúltam a tortán a szép piros gyertyákat, minden allergiás tünetem elmúlt. Sehol egy köhögés, sehol egy tüsszentés. Szóval innen, a nagy határvonalon túlról üzenem, van élet negyven után is...

Ameddig csak beszéltünk róla, hogy spanyol suliba íratjuk őket, a lányoknak elég nagy arcuk volt. Ha kérdeztem őket, csak legyintettek, ugyan már, ez nem félelmetes, átélték ezt Angliában is, nincs mitől rettegni. Aztán ahogy közeledett a suliba indulás napja, persze egyre fogyott a bátorságuk. Tegnap este már nagyon izgultak, és ettől persze nekem is összeszorult a gyomrom. De amikor ma délután hazajöttek az első spanyol iskolai napjukból, mind fellélegeztünk – mert élvezték. És alig várják, hogy holnap újra mehessenek.