Három gyerekkel irány Spanyolország!

Gimis korom óta vezetek naplót - igaz, ezek sokáig csak magamnak készültek. Visszaolvasva azt figyeltem meg, hogy alig van benne jó élmény, szinte mind panaszkodással van teli. Nem azért, mert a kamaszkorom egy merő könnyzuhatag lett volna, hanem mert a boldogságot nehéz leírni. Sokkal könnyebb kiönteni a lelkünket, amikor valami fáj. Pláne írásban. Igazából arról, ha minden jól megy, arról beszélni is nehéz. "Mi újság?" "Minden rendben." Ennyi. Azt nem nagyon szoktuk sorra venni, hogy mi minden van rendben. Még magunknak sem. Hát még egy blogon.

Szóval sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ha egy blogger kevesebbet ír, mint most én, az vajon automatikusan azt jelentené, hogy most nagy rossz neki és nincs ihlete, vagy pont az ellenkezőjét? Hogy végre van saját élete és egyszerűen nincs ideje rá, hogy leüljön a gép elé?
Én az elmúlt hetekben folyamatosan úgy éreztem, hogy  szaladok egyik teendőmtől a másikig, és a blog, a net, az nagyon másodlagos lett. Persze a mondatok folyamatosan formálódtak a fejemben - de egyszerűen nem volt rá időm, hogy leüljek. De amikor láttam, hogy már két teljes hete nem írtam, kicsit megdöbbentem. Ilyen hosszú kihagyás nem volt az elmúlt három évben, még akkor sem, amikor a Balcsinál voltam egyedül a három gyerekkel net nélkül.
De az a helyzet, hogy sok olyan apróbb-nagyobb időrabló elfoglaltságom lett, ami összességében mind a blogolás ellensége. Nem panasz, mert szinte mindet nagyon élveztem.
Pl. az elmúlt két hétben kiolvastam a Szent Johanna gimi mind a nyolc részét, egymás utána falva a köteteket, és bevallom, semmi kedvem nem volt semmi mással foglalkozni, annyira belemerültem ebbe a világba. Tudom, tiniregény, gimisekről szól - de olyan nagyon jól van megírva, hogy nekem az összes gimis élményem visszajött, sőt átértékelődött. Rájöttem, hogy milyen nagyon jó évek voltak azok, hogy milyen jó kis osztályunk volt nekünk is, hogy tényleg milyen szuperek voltak az osztálykirándulások, a szalagavató, a keringőzés, a sok szerelmi szál, ami ott is szövődött. Hogy jó volt, amikor hullott a hó, és úgy mentünk suliba, és aztán elrontottuk a fűtést, hogy hazaengedjenek minket. Hogy nálunk is volt srác, aki kimászott az ablakon - mondjuk ő a párkányon átmászott a másik ablakig, ami így utólag még meredekebb lépésnek tűnik, mint akkor. Hogy mi is toltuk a tanári asztalt az ajtó elé, kizárva a tanárokat, és mi is mutogattuk egymásnak, hogy milyen idétlen zenéket szeretünk éppen, és hogy nálunk is volt rocker, volt emósra hasonlító Depeche Mode rajongó, Beatles és Doors fan, meg popos modern, menő.
A Szent Johannát olvasni olyan volt, mint egy időutazás, megspékelve azzal, hogy az én Bíbor lányom mindjárt középsulis és várják ezek a nagyon jó és meghatározó élmények, és végig az járt a fejemben, míg olvastam, hogy nagyon nem mindegy, hogy hol, milyen környéken, milyen osztálytársakkal és milyen országban érik ezek az élmények, és hogy nagyon jó lenne egy igazán jó sulit találni neki, de mivel a jelentkezések hivatalosan már lejártak, csak remélni tudom, hogy jót találunk neki.
Aztán volt egy kisebbfajta válságom is arra nézve, hogy mi is legyen belőlem már így 40 évesen. mert jó ez az újságírás, de vajon van nekem valaha is esélyem arra, hogy angol lapnál dolgozzak? Persze, járok minden héten az angoltanárhoz, de bőven van mit javítani a szövegeimen, noha bizonyos típushibákat azért már sikerül elkerülnöm, és az nagyon jólesik, hogy a pasi szerint angolul is teljesen átjön a stílusom, és egyáltalán nincs olyan értése, hogy pidgin-angolt olvas. (Megjegyzem, hetente megírni egy angol nyelvű cikket, nem két perc, viszi ám az időt rendesen.)
Végül kitaláltam, hogy tovább akarok tanulni, és még az is lehet, hogy megpróbálnám a phd-t, amihez az egyetem befejezése után egyáltalán nem volt kedvem, de most úgy érzem már eléggé felnőttem hozzá. Csomó egyetemi honlapot néztem végig, aztán hogy kiderítsem, menne ez vajon nekem, elkezdtem a Coursera néhány kurzusát. Ez egy olyan ingyenes felület, ahol a világ legnevesebb egyetemeinek tanárai tartanak online órákat. Megnézi az ember a videó-előadásokat, olvassa a kötelező olvasmányokat, dolgozatot ír, teszteket tölt ki - és a végén kap egy oklevelet. Nem, kreditet nem ér, de állítólag az önéletrajzban jól mutat. Amúgy meg állati élvezetes, mert nagyon jó előadások vannak rajta, állati jól szórakozom rajta, de persze munka és feladat is, ami csak úgy viszi az időt, de nem mondanám, hogy hiábavaló, mert ha más haszna nem is lesz, a nyelvtudásom azért fejlesztem vele.
Aztán több ismerősöm is a fejemre koppantott, hogy talán nem is tanulnom kellene, hanem megírni végre a könyvet, amit már évek óta tervezek, és amire már kiadó is lenne. És mivel most megint ilyen művészetes cikket írtam, újra rájöttem, hogy ez is milyen klassz és élvezetes munka - aztán meg amikor sok-sok napon át dolgoztam már a cikken és még mindig nem olyan volt, mint szerettem volna, akkor szokás szerint a fejemet vertem a falba, hogy ez túl nagy falat, és talán mégse kellene, de ezt persze itthon senki se vette komolyan, mert minden leadás előtt van egy kisebbfajta válságom, még jó, hogy a Nők Lapja Évszakok csak negyedéves lap. Aztán végre leadtam az anyagot és most megint lelkes vagyok és tervezem, hogy mi minden legyen abban a könyvben, és hogy talán ez tényleg jobb ötlet, mint a phd. Bár nem biztos, hogy a kettő nem működhet együtt.
Cikkleadás után persze mindig kétségbe esek, hogy nem lesz mit írnom, hogy kevés lapnak dolgozom és kevés munkát kapok - ami persze nem feltétlenül igaz, inkább az, hogy ez hullámzóan érkezik, így bekopogtattam néhány új helyre, hogy írnék, és nem mondták azt, hogy menjek a fenébe, szóval az elmúlt hetekben többet írtam pénzért, kevesebbet a blogra ingyért. Megjegyzem, folyamatosan sokkol, hogy évről évre kevesebbet fizetnek a lapok a cikkeimért, és nem csak nekem, mindenkinek és nem csak egy lap, hanem mind.. Tíz éve a dupláját fizették egy ugyanekkora cikkért, mint amennyit ma kapok. Ilyenkor belegondolok, hogy biztos, hogy az újságírás az én utam? El is végeztem egy online "mi-legyek" tesztet, de azon is is az jött ki, hogy újságíró...)
Esténként amúgy rákattantam mostanság a youtube-ra is, mert rájöttem, hogy nem csak videoklipek vannak rajta, hanem állati sok BBC dokumentumfilm is, amiknek én nagy rajongója vagyok, ráadásul szinte minden témában és nagyon frissek is. Szó szerint lemegy egy film a BBC-n, és két percen belül fenn van már a youtube-on. Először kicsit megriasztott, hogy ezek itt felirat nélkül vannak - aztán nagy döbbenet volt, amikor rájöttem, hogy csont nélkül értem már őket, és kicsit megkönnyebbültem, hogy két év Anglia azért nem múlt el nyom nélkül. Így mostanában esténként az ágyba bújva ezeket nézem a telómon.
Jut eszembe, alvás. Hát az meg nagy szívás. Bende most abban a korban van, hogy kéne még neki a délutáni alvás, de ha alszik, akkor este 11 előtt nem tudom elaltatni - ha meg nem alszik, akkor meg annyira túlpörög, hogy végigvinnyogja az egész délutánt és végül ott tartok, hogy a nagy hiszti végén csak 11-kor alszik el (!!!), de még az idegeimet is kikészíti.
Nyilván az ovi, meg az álandó álmosság hatására mostanában nem tud egyedül játszani, még ha autókázik, akkor is ott kell valakinek ülnie, hogy adogassa neki. Az, hogy amíg ő elszöszmötöl és addig én csinálok valamit, egyáltalán nem működik. Teljes figyelmet kíván - és csak akkor hajlandó egyedül lenni, ha hagyom tévézni, vagy méginkább youtube-ozni a telómon, amit meg nyilván nem lehet olyan korlátlanul, ahogyan ő szeretné, tehát ha nem akarok hisztit, akkor inkább leülök mellé, csak így nem megy se a főzés, se a takarítás, se a másik két gyerekkel való foglalkozás.
Estére olyan szinten szívja le Bende az energiámat, hogy nem ritkaság, hogy vele együtt alszom el, ami gáz, mert esténként szoktam blogolni, meg vasalni is, így mindkettővel erőteljes elmaradásban vagyok mostanság.
Arról nem is beszélve, hogy ez a 9-2-ig tartó időszak, amíg a gyerekek suliban-oviban vannak nagyon kevés. Eleve számoljunk le minimum fél órát, amíg hazaérek a suliból vagy értük megyek (tudom, csak 12 perc az út, de átöltözöm, utipisi, társai és megvan a fél óra). Ez napi négy gyerekmentes órát jelent - ekkor kellene cikket írnom, (meg könyvet) megfőzni az ebédet, kitakarítani a lakást, bevásárolni, sportolni és ne adj isten, néha még ülnék egy negyedórát bambán kávéval a kezemben, ami azt gondolom mindenkinek jár(na). Mert ha hazajönnek, akkor a délután leckeírással telik - amiben a lányok mostanság szintén elkanászodtak és csak akkor hajlandóak írni, ha ülök mellettük. Ha kimegyek mondjuk egy teát megcsinálni, vagy leülök a Bende mellé a földre, máris felállnak mindenféle mondvacsinált ürüggyel, és a vége az, hogy kiabálok, hogy üljenek vissza, könyörgöm, hogy csinálják már meg, mert különben megint estig tart az egész és ők is idegesek ettől, meg én is. Próbálok többfelé osztódni, de a vége csak az, hogy hullafáradt vagyok estére, és szar a kedvem, amiért nem megértő, idilli, kedves anya voltam, hanem egy sárkány.
Ehhez hozzájött, hogy megint megbetegedtem, Afrikából hazajövet a kompon olyan rosszul lettem, hogy utána még két teljes napig émelyegtem. (Mondjuk a lelkiállapotomnak nem tett jót az sem, hogy pont akkor szerepelt a Daily Mailban egy nő, aki a repülőn rosszul lett, és ez egy olyan idegrendszeri betegséget aktivált nála, hogy hét éve folyamatosan tengeribeteg.) Aztán az émelygés elmúlt, jött egy taknyolós allergiás roham, aztán meg az eső, már megint az a rohadt eső, és ez teljesen kikészített minket, de annyira, hogy a férjem elhatározta, ne is maradunk itt júli végéig, menjünk haza már júli elején, mert szívás az egész, inkább menjünk haza a balatoni házunkba és nyaraljunk ott, legalább akkor a sulival nem kell kínlódnunk. Mondjuk megértem őt, mert az idő nagy részében úgy érzem, hogy egyik feladattól rohanunk a másikig, semmi nincs készen, a lakás romokban és nemhogy a tengerparton se jártunk egy hónapja, de még a pöpec kis teraszunkra se megyünk ki hét közben. Ami meg azért már milyen gáz.
Szóval persze panaszkodni tudnék arról, hogy miért nem írtam - de azoknak a dolgoknak, amikkel az időt töltöttem nem mindegyik része volt rossz. Sőt. Olyan illúzióm meg nincs, hogy a három gyerek egy másik országban kevesebb munkát adna, vagy hogy másutt gyorsabban menne az írás és magától megcsinálódik a háztartás. Csak gondoltam elmondom, miért tűntem el. És hogy nem biztos, hogy hamar előkerülök.

Valami van a spanyol levegőben. Vagy a vízben. Mert tagadhatatlan, hogy errefelé belustul az ember és ez nem csak ránk vonatkozik, másokon is látom a hatást. Mondanám, hogy a klíma, és a meleg kitikkaszt, de nagy hazugság lenne. Itt most épp 8 fok van és esik. Ami tekintve, hogy holnap iskolai szünet lesz és elmehetnénk kirándulni, igazi szívás. Ami ráadásul már hosszú hónapok óta tart.

Nem mondom, hogy nem mászkálunk ide-oda, de hát sokkal jobb lenne, ha mindezt napsütésben és melegben tehetnénk. Vagy legalábbis ne jégesőben, mint vasárnap. Nem mondom, az is jó kis kaland volt, és nagyon tetszett a gyerekeknek, de azt gondolom, hogy a napsütés se lett volna ellenünkre. Pláne, hogy nem volt nálunk dzseki se, mert egyszerűen nem gondoltuk, hogy kellett volna vinni. Végül is 18 fok volt, amikor elindultunk és sütött a nap.
Spanyolország egyik nagy átka azt hiszem, hogy nincs az ember rákényszerítve, hogy elmenjen valahová. Hiszen a lakás is jó, van nagy terasz, ott a lenki medence, az utcán a csomó gyerek, akivel lehet játszani és kb 10 perc séta a tengerpart. Már ez önmagában is elegendő programot jelent, nem érzi az ember feltétlenül úgy, hogy muszáj mennie valahová, mert különben elpazarolta a napot.
Ám ott van bennünk az is, hogy már csak nyár végéig maradunk itt, és vétek lenne nem végigutazni Andalúziát, hiszen ki tudja visszajövünk-e valaha. Mármint Spanyolországba biztosan jövünk még, de akkora nagy ez az ország, hogy nem biztos, hogy legközelebb is éppen ide, délre jövünk. Az biztos, hogy errefelé is rengeteg dolgot lehet itt csinálni, látni, tapasztalni - nyilván persze a turisták számára a tengerpartot és a napfényt semmi nem übereli, de azért ez egy gyönyörű ország rengeteg kulturális kinccsel.
A Lobo Park persze nem a kultúra csúcsa, de nagyon élveztük, még többet tanultunk belőle és még jégesővel együtt is nagyon jó program volt. Az igazat megvallva kicsit drága. Két felnőtt és két gyerekjegy majdnem 15 ezer Ft-ba került, de lassan már kezdem megszokni, hogy itt minden belépő horror összegekbe kerül. Hozzá kell tennem, hogy itt legalább úgy éreztem, kaptam is valamit.
A hely maga első pillantásra amúgy nem volt bizalomgerjesztő. Egy nagy, poros, saras farm, sok kutyával. Nem valami csilivili, kiépített állatkert. Minden olyan lelakott. Gondolkoztunk is egy darabig, hogy megéri-e vajon kifizetni ezt a nagy rakás pénzt, különösen, hogy másfél órás vezetett túrát lehet itt csak tenni, nincs önálló mászkálás - ez meg nem feltétlen Bende barát program, hiszen azért ő másfél órán át nem feltétlen tud és szeret koncentrálni, jobban élvezi a szabad rohangálást. Meg aztán az idő se volt tökéletes - hol kisütött a nap, hol meg befelhősödött, és azt lehetett látni, hogy itt fedett programra nincsenek felkészülve.
De aztán úgy voltunk vele, hogy vágjunk bele, hátha szerencsénk lesz. Az első órában nem is volt baj, sőt még a nap is kisütött. A túrát a háziállatoknál kezdtük - volt malac, kecske, kos, tyúk, lúd, páva. Ez önmagában kis csalódás lett volna, ha nincs a vezetőnk, mert nem valami izgalmas állatok ezek és nincsenek se sokan, se izgalmas helyen. A nő azonban megmentette a helyzetet: minden állatot egyesével bemutatott, elmondta a nevét, mit szeret, milyen szokásai vannak, hogy került ide. Mindezt spanyolul és angolul is. A lányok nagyon élvezték, megtanulták, hogy ha a malacot a füle mögött simogatják, akkor az lefekszik a földre annyira élvezi és hogy meg lehet ugyan simogatni a libát, mert szelíd és hagyja, de nem nagyon szereti, és ha túl stresszes lesz, akkor kihullanak a tollai.
Igazából Bende is élvezte, nagyokat sikongatott, amikor egy nedves malacorr hozzáért a kezéhez és hangosan ordította, hogy "Alfred" a juhnak, hogy jöjjön közelebb. (Nem jött.) Igazából ő szívesen rohangált volna inkább szabadon, minthogy hallgassa az előadást és nézze az állatokat, de mivel nem nagy csoportban voltunk (még 4 felnőtt és 2 gyerek rajtunk kívül) így nem okozott azért zavart az ő izgágasága, még mi is tudtunk figyelni arra, amit a csaj mesélt.
Aztán jöttek a rókák. Amikor a vezető bemászott a rókaketrecbe, és simogatta a kis vörös bundájukat, az én lányaim teljesen elolvadtak, és megszavazták, hogy ez a világ legjobb munkája, és ők is itt szeretnének dolgozni. Sajnos a róka nem tartható háziállatként (törvényileg tilos) különösen mert nem lehet őket szelidíteni. Mivel a vadonban nem csoportosan élnek, hanem magányosan, egyszerűen genetikailag nincs bennük, hogy alkalmazkodjanak valakihez, megtegyenek valamit másnak a kedvéért. (Ezért nem látni őket cirkuszban sem.)
A csajt azonban kedvelték. Bújtak az ölébe, ő megsimogatta, gyurmázta őket. Bár hozzátette, figyelni kell, hogy az ember mindig magasabban legyen, mint a róka, mert ha leül, pillanatok alatt felmásznak a fejére és játékosan harapdálni kezdik a haját és a fülét, ami nem annyira vicces. És hogy nem mindig ilyen aktívak, és nincs is mindig kedvük a simogatáshoz. Akkor azt el kell fogadni.
Ezután jöttek a farkasok. A hely alapvető célja az volt, hogy megfigyelhessék az állatok természetes viselkedését, ezért szándékosan nagyon keveset avatkoznak bele az állatok életébe. Mivel azonban a farkas nagyon félénk állat, ha egyáltalán nem lennének az emberhez szokva, akkor soha nem látnák őket a látogatók - akik nyilván akkor nem is fizetnének érte. Így azt csinálják, hogy pici korukban mindet cumisüvegből táplálják, így megszokják az embert és nem érzik fenyegetésnek.
Azt amúgy már hallottam korábban is, hogy Piroska és a farkas meséje nagy kamu - a farkas soha nem támad emberre, nagyon félénk állat, menekül, ha csak hallja az embert. Korábban nem tudtam, hogy Európa nagy részén a mai napig élnek farkasok (Spanyolországban a legnagyobb kolóniák) ha ezt nézzük, akkor meglepő is, hogy soha nem hallunk/olvasunk arról, hogy farkasok emberre támadnának, pedig hát azért nagydarab vadállatok.
A nagy különbség kutya és farkas között, hogy a kutya boldogan elfogadja az embert irányító szerepben, mert évezredek óta erre van szocializálva. A farkas azonban falkában él, ahol folyamatosan küzdelem van az elsőségért. Ezért van az, hogy ha az emberrel kapcsolatba kerül és az irányítani akarja őt, akkor azzal azt veszélyezteti, hogy amikor a farkas megnő, át akarja venni az irányítást tőle és megtámadja újra és újra. Mert genetikailag benne van, hogy győzni akar. A farkasfalkában is mindig kihívják az alfát, és annak állandóan résen is kell lennie, ha pedig a farkas az embert is falkatagként látná és kezelné az nyilván veszélyes lenne.
Hogy ezt megelőzzék, itt csak egyetlen ember van kontaktusban a farkasokkal (hogy megszokják az embert) de az mindig neutrálisan viselkedik velük, nem irányítja őket, nem akar főnökösködni velük, hogy még véletlenül se hozza ki belőle az agressziót. Ennek természetesen több előnye is van - az itt élő farkasok viselkedése természetesebb marad, meg lehet figyelni, az igazi vad énjüket. Másfelől veszélyesebbek is, hiszen így kiölték belőle azt a természetes félelmet, ami a vadon élő társaikban megvan. Ha közel megy valaki a kerítéshez, azonnal támadnak, itt szóba se kerülhet, hogy a csaj bemenjen közéjük - noha ismerik, minden nap háromszor ad nekik kaját. De nem barát, nem falkatag.
Sajnos az így nevelt farkasos egymásra is nagyobb  veszélyt jelentenek, mert nem farkasanya neveli őket, aki a játszadozás, birkózás közben játékosan megtanítaná nekik, hol a határ, mikor okoznak fájdalmat a másiknak. Az embernevelő nem gyakorol velük, azonnal leállít minden felé irányuló agressziót. Így míg a vadonban nagyon ritka, hogy az elsőségért folytatott harcban egy farkas komolyan megsebesüljön, itt bizony előfordulnak a komolyabb sérülések.
Ami nekem nagyon izgalmas volt még, megtudni, hogyan is működik ez az alfahím dolog. Először is - nem csak alfahím van, hanem alfanőstény is, és a kettő tökéletesen egyenrangú. Ők nem azért lettek vezetők, mert nagyobbak, erősebbek vagy idősebbek - hanem azért, mert mentálisan képesek irányítani a többieket és még fontosabb, vigyáznak rájuk. Amikor egy tucatnyi spanyol farkas előjött a kajára, azonnal tudni lehetett, melyik az alfa. Sokkal komolyabb volt, mint a többi, nem szaladgált, minket figyelt, hogy jeletünk-e veszélyt a népére. Nekem nagyobbnak is tűnt, mint a többi, de megtudtam, ez csak a látszat, a viselkedés - pont annyi idős és olyan nagy mint a kés tesója az oldalán, akikkel egy teljes évig harcolt az uralomért. Normál esetben ez nem ilyen hosszú folyamat, de mivel itt eléggé ki voltak egyenlítve a fizikai erőviszonyok, nehezebb volt győznie.
A csaj mesélte, hogy múltkor egy fotóiskola akart képeket készíteni arról, hogyan esznek a farkasok, és hoztak ehhez egy szarvastetemet. Kirakták és várták a farkasokat, hogy majd rávetik magukat. De mivel ilyen kaját nem szoktak kapni, így csak az alfa jött elő és ő evett. Mire persze mindenki húzta a száját, hogy az alfa nem engedi, hogy a többi egyen, micsoda despota. Pedig a valóság az volt, hogy az alfa kitépett nagy darabokat, majd hátrarohant a sűrűbe, ahol várta őt a többi farkas és odaadta nekik a kaját. Amit lenyelt, azt meg kihányta a kölyköknek. Szóval a végén megetette az egész falkát, ő meg kimerült a sok rohangálástól és még éhes is maradt.
Az alfa legfontosabb feladata ugyanis, hogy vigyázzon a klánra, meggyőződjön róla, hogy mindenkinek jut elég kaja és jól van. Ez az ő érdeke is, mert egyedül nem tud vadászni, szüksége van hozzá a csapatára. Ha pedig azok gyengék és éhesek, nem tudnak segíteni. Ezért van az, hogy a farkasok gondolkodása fejlettebb, mint a kutyáé, mert van jövő és múlt tudata is. Neki muszáj a holnapot megterveznie és nem csak a sajátját az egész csapatét.
A farkas bár közeli rokonságban áll a kutyával, még a kommunikációjuk is más. A farkasok számára semmit nem jelent az emberi beszéd, nem hallgatnak a nevükre, nem értik az ember hanghordozásában az érzelmet, mert soha nem volt érdekük, hogy figyeljenek rá, hogy megértsék - ám egymás közt nagyon is kifinomult a csapaton belüli kommunikációjuk.
A parkban amúgy 21 farkas van most. A legnagyobb a spanyol farkascsapat, akik amúgy a legagresszívebbek is, ott aztán volt morgás és hörgés, mikor odaértünk. Ők voltak a legaktívabbak is, hatalmasakat ugrottak a bedobált marhabéldarabokért.
A legcsendesebb az alaszkai farkas volt - ebből a gyönyörű fehér állatból már csak 30 van az egész világon. Ő szinte soha nem játszik, mert a nagy hidegben, ahonnan származik, takarékoskodni kellett az energiával Idegesíti is már a két kis spanyol farkas játéka, akiket azért raktak mellé, hogy ne legyen egyedül - ugyanis a magánytól meg is halhat a farkas, annyira nem bírja. Amikor a párja meghalt, akkor kapott két kis kölyköt, de ezek most már megnőttek és hamarosan külön fognak kerülni, neki pedig Hollandiából hoznak párt.
A sok-sok mese és információ, amit a farkasokról kaptunk voltaképp nagyon is megérte a pénzt, a vezető végtelen türelemmel magyarázott, nagyon sokat tudott. Még jobb lett volna, ha az utolsó ketrec előtt nem kezd el jégeső hullani az égből. A lányok persze örültek neki és a tenyerükben gyűjtögették az apró jéggyöngyöket, Bíbor haja pont olyan volt, mint Sissy hercegnőé vagy egy vízisellőé, csak éppen kicsit vizesebb. 18 fok volt mikor elindultunk itthonról - 8 mikor hazaértünk. Nagyon fáztunk, vizesek voltunk és fáradtak, amikor beszálltunk a kocsiba - de azt kell mondanom, hogy élveztük a farkasparkot.
Akinek kicsit nagyobb  gyereke van és bírja az éjszakázást, péntek és szombat esténként este 10 és éjfél között ki éjszakai farkasmegfigyelésre is mehet, kis barbecue partyval egybekötve. Ez mondjuk árban körülbelül a duplája, de biztosan nagy kaland ez is, pláne ha már melegebb van. Mivel a parkban nincsenek betonutak, eső esetén sok a sár (gumicsizma ajánlott) de egyébként is jobb a túracipő, mint a szandál. A farkasok szerencsére nappal is vonyítanak, és nagyon kísérteties ez a hang.
Összességében mi nagyon jól éreztük magunkat, de angol, spanyol nyelvtudás nélkül, csupán látványban, be kell vallanom, keveset ad. A park lényege az állatokról szóló sok-sok sztori, az a személyes törődés, és tapasztalat, amit a gondozók átélnek a napi kapcsolat során.

Mollytól kaptam, azt írta, hogy azért adta éppen nekem ezt a díjat, mert szeretek díjakat kapni. Be kell vallanom, igaza van. Tényleg örülök neki. 

A szabályok egyszerűek köszönd meg annak, akitől kaptad, és add tovább négy olyan bloggernek, akinek 200-nál kevesebb állandó olvasója van és hagyj náluk egy megjegyzést, hogy adtad.
Az én választott bloggereim:

Hét év alatt hét baba. A cím is magáért beszél nem? Bárhol mesélek róla, hogy ilyen létezik, még a sokat tapasztalt nagyon sokgyerekes arab anyukák is elismerően csettintenek. Merthogy ez nem kis kihívás. Elképzelni sem tudom a hétköznapjaikat, azt a mennyiségű energiát, ami ennyi kicsi gyerekhez szükséges. Mert azért ne feledjük, itt még a nagyok is kicsik, és kevesebbet tudnak segíteni, mintha nagyobb korkülönbséggel jön a világra ennyi csemete. Izgalmas bepillantani az életükbe, kár, hogy nem ír gyakrabban.

Egy cirkuszigazgató hétköznapjai. Mióta Lustanyu bezárt, nálam ő lett a kedvenc. Humoros, bizarr, ironikus történetek abból a gyerekes világból, amit mindenki ismer, akinek családja van, és amit olyan jó egy kicsit más, ferde szemszögéből is látni. Mert úgy azért sokkal viccesebb, mintha benne vagyunk fülig és épp szenvedünk tőle.

Így élünk most. Ez a spanyol blog, az elsők között volt, amit elkezdtem olvasni, mielőtt ideköltöztem. Pláne, hogy akkor még Valenciát néztük ki magunknak, ahol ők is laknak. Aztán levelezni kezdtünk - nekem egy csomó kérdésem volt, és Ditke türelmesen válaszolt. Sőt, meghívott, hogy aludjunk náluk amikor egyik szállodából a másikba utazunk és marad közben egy napunk. Vele találkozva rájöttem, hogy az írás nem hazudik, aki a blogján keresztül szimpatikus, az életben is az.

CouchSurfing in Hungary. Nem kell megijedni az angol címtől - ez egy magyar blog. Egy budapesti lány kalandjai, aki időről időre megengedi ismeretlen külföldi turistáknak, hogy a kanapéján aludjanak. Természetesen ingyen. Ez egy óriási, régóta működő internetes szerveződés, és ahogy én látom hatalmas kaland. Olyan emberekkel és kultúrákkal találkozik, akikkel máshogy esélye se lenne, ráadásul a nyelvet is tanulja. Még olvasni is kaland.

Megírtam az előző blogbejegyzésem és elégedetten hátradőltem. Egy egész percig is talán élveztem az idillt, amikor rájöttem, hogy Bende fiam nyöszörög az ágyában. Odamentem és végigsimítottam rajta. Lázas volt. Nagyon. És az idillnek ezzel vége is lett.

Sajnos most már hivatalos tényként kell elfogadnom: amint apa eltűnik Bende életéből ő azonnal belebetegszik ebbe a hiányba. Nincs mit szépíteni, nagy a szerelem. Én ezt nem pótolhatom soha, semmiképp. Soha nem gondoltam volna, hogy apa elutazása kapcsán valódi hiánybetegség alakulhat ki, de el kell ismernem, lassan ez már törvényszerű a mi életünkben. Apa megy - betegség jön.
A következő napokat hullámvasútszerű utazással töltöttük. Pokoli aggodalmak és nagy örömködések közepette. Számolgattam az órákat, hogy betartsam a nyolcat két lázcsillapító adása között. Persze a hatás csak hat órán át tart. Az utolsó két óra mindig pokoli nehéz volt, mert a láz mindent legyőz. Ilyenkor csak feküdt rajtam nyöszörögve, szinte beleszédültem, olyan erővel szívta el az energiáimat. Aztán mikor megkapta a gyógyszert, akkor fél óra múlva mint a főnix, poraiból feléledve jókedvű lett, kacagott, rohangált és szétszedte a lakást. És persze kiabálta, hogy menjünk! Tehát olyankor mentünk. Voltak ugyan némi kétségeim, hogy okos dolog-e sétálni indulni egy beteg gyerekkel, de ez hamar elmúlt. Esélyem se volt rá, hogy ágyban, ölben, nyugton maradjon és ebben nem segített se a tévé, se más gyerekbambító csodák. Ha jól van, akkor menni kell és kész, nincs kivétel. Igy hát mentünk. Főleg könyvesboltba, ami a világ legcsodásabb helye legkisebb gyermekem számára is, és ennek nagyon örülök. Igaz, nem azt szereti, amit a lányok. (Jó, tudom, ez nem olyan meglepő.) A mondókákat unja, az állatok nem érdeklik - ám aminek kereke van, az már izgalmas, és most felfedeztünk egy könyvsorozatot, ami különféle járműveket és hozzájuk kapcsolódó foglalkozásokat mutat be. Vettünk is kukásat, repülőtereset, vonatosat és tűzoltósat. Ezerszer kellett már elmesélni, de ha nem ülök mellé, akkor is folyamatosan a kezében van.
(Amúgy van belőle állatos, cirkuszos és ezerféle más is, de Bendét csak és kizárólag a járművesek érdeklik, hiába ajánlgatom neki a többit, csak fitymáló tekintettel néz rám cserébe, hogy is gondolom...)
Persze azért nincs jól, figyelni kell rá, mikor esik az energiaszintje, és olyankor sietni haza. (Mivel a belvárosban laknak anyuék, ez szerencsére nem nagy kihívás.) De kihagytuk a bábszínházat, ahová már jegyünk volt, és áldom a sorsot, hogy nem sikerült a cirkuszba online jegyet foglalni, mert az a pénz is csak veszett volna.
Persze, ha őszinte akarok lenni, nem biztos, hogy Bende egészségesen is jobban élvezte volna ezeket, mint amikor felültünk a Combinora, és átmentünk a Dunán. Vagy amikor néztük a trolikat és a metrót. Hiába no, Spanyolországban vidéken lakunk, ott nincs ennyi izgalmas négykerekű. Amikor meglátta a megállóban, hogy közeleg valami, ugrált, mint a nikkelbolha és ragyogott az arca az extázistól. Én ugyan fel nem foghatom, hogy mi ezekben az olyan nagyon izgalmas látvány - de el kell ismernem, a férjem számára is évekig rejtély volt, hogy mi a jó abban, hogy különböző ruhákba öltöztetjük a babákat.
Alkalmazkodom persze a fiúsanyuka szerephez, egyre jobban. Erre akkor jöttem rá, mikor valamelyik nap megnéztem, hogy milyen appok vannak a telefonomon. Hát kérem főleg autós. A kedvenc, amikor alkatrészekből kell autót kirakni, és persze a szirénás, ahol különböző dudahangokat mutatnak be. Én ugyan eddig nem tudtam, nyilván mert soha nem is érdekelt, de már tisztában vagyok vele, hogy más szirénahangja van a mentőknek, a tűzoltóknak, a rendőrségnek - akkor döbbentem meg igazán, amikor kiderült, az én fiam már hangról beazonosítja ezeket. (Ezeken kívül még ezerféle dudahang is van...) De a legsokkolóbb számomra, hogy van fegyveres app is, ahol a különböző pisztolyok, puskák és gépfegyverek külsejét, hangját, torkolattüzét mutatják be. Bende ezt is imádja.
De igazán azt tartom menőnek, hogy a logikai játékok is hosszan lefoglalják. Hol van már a tavalyi Memory korszak - most a Sticky Blocks és a Jewel Miner a kedvence. Szerintem egyik sem hároméves színvonal - de ő kifejezetten élvezettel múlatja ezekkel az időt. Meg persze azt is, hogy most azért többször szabad ezekkel játszania, mint otthon, hiszen egy szülő van csak vele, tesó nincs és a felnőttek azért mindenhol jobban pártolják, hogy a gyerek csendben elfoglalja magát, semmint azt, hogy ordítozva le-fel rohangáljon. (Az alattunk lakó néni még nem jelentkezett, de gyakran félünk tőle, miután tavaly börtönnel fenyegette meg a gyereket (!) ha sokat hangoskodik. Ez az egyik oka annak, hogy inkább elviszem, ha futkorászni támad kedve. Mert ugyan én tojok az anyámék alatt lakóra, de ők itt maradnak és nem kell nekik a balhé.)
Persze Bende betegsége miatt anyukám hazalátogatása sem olyan volt, mnt ahogyan elterveztük, de végül is szavam se lehet, hiszem alapvetően anyu betegsége se volt "betervezve." Örüljünk annak, ami adatott. És minden nehézség ellenére ők ketten azért tudtak beszélgetni, játszani és volt sok olyan pillanat, ami megmelengette a szívem, de a legkedvesebb, amikor Bende séta közben közölte, hogy "szeretem az anyukádat". Hullámvasút, mondom én. Le és fel, naponta sokszor.

Rossz kedvűen jöttem Budapestre. Nyűgösen, zaklatottan, félve, aggódva. De muszáj volt, nem lehetett tovább halasztani. Bendének május elején lejár az útlevele. A terv az volt, hogy hármasban apával ideutazunk, aztán ő gyorsan hazarepül, én meg még maradok egy kicsit Bendével kettesben. Csak dumálni, kávézni, bepótolni, ami fél éve nem volt. Először Bende bárányhimlője jött közbe, így egy héttel el kellett halasztani az utazást. Aztán két nappal indulás előtt kaptam egy üzenetet a családtól: anyu kórházba került. Nincs nagy baj, de gyönge, rossz a vérképe, és nem az orvos nem adott neki haladékot. Muszáj volt mennie.

Én meg persze jól kétségbe estem, mert hát a kórház önmagában se jó hír, de bevallom, el se tudtam képzelni, hogy ott fogok lakni anyuéknál egy hétig, és nem lesz itthon. Ő, aki mindig itthon van, és aki évek óta nem jár már el sehová. Akire itt hagyhattam a gyerekeket bármikor, ha el kellett szaladnom és akivel még éjfelekig dumáltunk, ha a gyerekek végre elaludtak. Arról nem is beszélve, hogy fél éve nem látta Bendét, aki nagyon nagyot nőtt és tudom, hogy nagyon szerette volna látni a kis legényt.
Persze nem vagyok egyedül a szülői házban, apu azért itt van, de hát ... ő pasi. Persze vele is szoktam dumálni, hozza a kávét, az ebédet - de aztán ő inkább visszemegy a szobájába tévézni, vagy szalad az intézendő dolgai után és boldogan hagy minket anyuval pletykálkodni. Ebben ő nem partner, sőt rosszul is van tőle, ha belehallgat, ahogy mindent és mindenkit részletesen kibeszélünk ilyenkor.
Persze lehetnék boldog is, hogy pont most jövök haza, amikor kórházban van - csak sajnos Bendével kevés hasznosat tudok csinálni. A kórházba mégse vihetem a hároméves, másra nem nem nagyon tudom hagyni. Minden barátnőm, ismerősöm dolgozik napközben, este meg Bende fáradt, nem marad el mással. Persze megszervezhetem, hogy apuval együtt odamegyünk, aztán ő közeli játszótéren kergeti Bendét, míg én felszaladok anyuhoz, de azért ez se a legjobb megoldás, lévén Bende egy hároméves energiabomba, apám meg már 7o.
Aztán belegondoltam, hogy te jó ég, most akkor a barátnős találkozásoknak is lőttek, mert hát eddig anyu elvigyázott Bendére, míg én kávéztam egyet - de most ez nem megy, itthon nem hagyhatom (apu ebben nem olyan jó, mint anyu) és magammal se vihetem, mert akkor lesz ott minden, de két értelmes szót biztosan nem válthatok senkivel.
Szóval felkészültem rá, hogy vacak hetem lesz. Itthon a négy fal között, esetleg Bendét kergetve a város poros játszóterein meg a kutyaszaros utcákon. De az biztos, hogy le fogja rágni rólam a húst is, míre végre  hazamehetünk. Budapestre se vágytam így. Anyu nélkül. De hát az útlevél miatt muszáj volt. A jegyet meg nem akaruk még egyszer átcserélni, hogy én is hazamehessek apával együtt.
A legutóbbi pár alkalommal, amikor Budapesten jártam, nem bűvölt el a város. Olyan mogorva, piszkos, büdös, kelletlen volt, örültem, amikor itt hagyhattam. Erre készültem most is.
De most minden más volt. Talán a hosszú tél miatt nyíltak ki az emberek, nem tudom, mi az oka, de úgy érzem, hogy nagyon jó ide hazajönni. Jó érzés magyar beszédet hallani az utcán, magyarul rendelni, kellemesen elcsevegni ismeretlenekkel. Furcsa módon azt érzem, hogy mindenki nagyon kedves, pláne mert nem egyedül járkálok, hanem Bendével, akit mintha mindenki imádna. Mindenkinek van rá egy mosolya, kedves szava, átadják az emberek a helyük a villamoson, kártya nélkül is kaptunk kedvezményt az Alexandrában (csak mert olyan édes ez a kisfiú, mondták, amikor vitte oda a vonatos könyvet, amit választott) ajándék sütit nyomtak a kezébe a kifőzdében, matricát a papírboltban. És nem csak én érzem ezt a nagy-nagy szeretetet, de mások is, akik Bendéznek egy kicsit.
Egy este a hugommal hármasban indultunk el sétálni, ő fogta Bende kezét, és pár perc után odasúgta nekem, hogy nagyon furcsa érzése van, mert mindenki mosolyog rá, aki szembejön. Ilyet ő még nem tapasztalt.
Persze amikor ilyen jó valahol, akkor az ember eljátszik a gondolattal, mi lenne ha... mi lenne, ha hazaköltöznénk, milyen lenne az életünk...
Milyen lenne rendes magyar oviba vinni Bendét, Kolompos koncertre járni, libegőzni, állatkertezni, és élni az "Anna-Peti-Gergő" idillt. Lányoknak magyar suli, hétvégén leruccannánk a Balatonra, Bíbor újra járhatna zongorázni, Borsi az artistaképzőbe. Te jó ég, mennyire szerették! Anyut minden héten láthatnánk. Vagy többször is. Az unokatesókat, rokonokat, barátokat is.
Persze munka... na igen. Sok szempontból bonyolult lenne, különösen, hogy én most írtam alá a felmondásom a régi cégemnél. Nem azért, mert külföldön élek, azért, mert nincs olyan státusz, ahová visszavehetnének. Persze azért még írhatok. Nem kellene azon tűnődnöm, hogy mi legyen belőlem, mihez kezdjek, itthon gond nélkül tudok írni. A férj? Hát persze ő is dolgozhatna itthon. Mondjuk nagy karrier őt se várja. Az egyetemen se tanít már, mondták, hogy nincs rá pénz. Esetleg ingyen ha tartana pár órát, akkor örülnének neki... Az életünk persze olcsóbb lenne, mehetnénk vissza a régi lakásba, a sajátba. Az is jó lenne. Végre nem egy béreltben laknánk. Hanem otthon.
Furcsa módon nem csak nekem tetszett meg az ötlet, a férj is pontosan ugyanígy érzett. Hogy nagyon jó most valamiért itthon lenni. Kellemes, otthonos. Az antikváriumok poros illata, a kapualjak hűvös dohszaga, a bioboltok fűszeres aromája. Nem is tudtam, hogy ezek ennyire tudnak hiányozni.
Persze az utcák büdösek maradtak. Szinte fuldoklom a cigifüsttől, ami mindent beborít. Kutyaszar is van mindenhol. Az önkormányzatban pedig sikerült egy kifejezetten kelletlen és kellemetlen ügyintézőt kifogni, mikor a személyit is elintéztük Kisbendének.
De valahogy mégis... jó lenne itt élni. Újra. Az ovissal.
És akkor rájöttem, hogy igazából én nagyon boldog voltam, amikor a lányaim ovisok voltak. Nyugodt, kellemesen csorgó idők voltak azok. Békés, nosztalgikus érzéseim vannak, ha arra az időszakra gondolok. Persze nyilván az már soha nem tér vissza. Mert a lányok nagyok és hiába ott a kicsi ovis, azért nekünk a nagyok igényeihez is alkalmazkodni kell, akik már nem bábszínházba akarnak menni, meg cirkuszba és kakaó koncertre. És az egyáltalán nem biztos, hogy nekik jó lenne, ha most a magyar iskolához kellene alkalmazkodniuk. Borsinak pláne, aki még soha nem is próbálta.
A lakásunk amúgy meg már kicsi is lenne öt embernek. Szóval semmi nem olyan már, mint volt.
Csak a város.
De persze az sem, mert az is változott, de éppen csak annyira, hogy újra izgalmas legyen.
Mindenesetre most jó érzés itthon lenni. Különösen, hogy egy ötezres hatására az orvos beleegyezett, hogy hétvégére hazahozzuk anyut. Tehát mi tudunk majd dumálni, ő meg tud egy kicsit unokázni. (Ó, igen, ez is olyan nagyon magyar, nem? Hogy itt így működnek a dolgok. De ismerős legalább.)
Kiderült az is, hogy a Mammutban pedig olyan játszóház van, ahol ott lehet hagyni a gyereket 1-2 órára, míg anya kávézik egyet. (Mondjuk aranyárban van, de Bende ma kipróbálta. Először kicsit megszeppent, de aztán mikor meglátta, hogy mekkora csúszda van benn már a nyomát se láttam. Mikor másfél óra múlva értementem, alig akart kijönni és közölte, hogy szuper volt.)
Nincs tanulság. Szeretem Magyarországot és jó hazajönni. Itthon vagyok. Itt vagyok itthon. Azt hiszem ezen semmi nem fog már változtatni, akárhová költözünk is a világban. De ez nem rossz érzés. Nagyon is megnyugtató.

Először csak viccből pattantam rá a tengerparti gyúrós gépekre. Milyen jó poén séta közben kicsit sportolni, nem? Vagy legalábbis úgy tenni. Két perc seggriszálás a korongon, két perc karizmozás aztán még egy percig himbálom a lábam és karcsúsítom a derekam. Nem mintha bármit is formálna ez a pár mozdulat, de a lelkemnek jót tesz. Sport, kipipálva és kész, nyugodtan be lehet ülni a szomszédos presszóba egy jegeskávéra.

Az, hogy sportolni kéne valamit, nem új téma. Kerek 15 kilóval vagyok nehezebb, mint amikor 12 éve Bíborka lányommal terhes lettem. Megjegyzem, a súlyommal már akkor sem voltam elégedett. Aztán jött három gyerek, kilók fel és kevésbé le, ülőmunka, lustaság, éjszakai virrasztás, este 10-es vacsorák. Nem mentegetem magam. Ezt a témát bizony elhanyagoltam.
Vicces dolog, hogy a testkép milyen nehezen változik. Ha magamra gondolok, a fejemben még azt a soványka lányt látom, aki mindig utolsó volt a tornasorban akit alig engedtek iskolába hat évesen, mert nem volt húsz kiló és akinek étvágygerjesztőt írt fel a gyerekorvos, mert kórosan sovány volt.
Hát kérem, ez utóbbi elmúlt.
A tükörben még nem is olyan durva a változás (hiába no, az agy kompenzál) de minden fotót utálok, ami rólam készül. Pláne, ha nem beállított, sminkelt műalkotásról van szó, hanem olyan spontán elkapott pillanatról, ahol látszik, hogy bizony több helyen dudorodik hájacska, mint szeretném.
Hogy futni kéne, nem új ötlet.
Lassan már öt éve annak, hogy megvettem a Nike bolt létező legdrágább profi futócipőjét. Más kérdés, hogy ezzel a vásárral egy teljes évig úgy éreztem, hogy megtettem,  amit a sporttal kapcsolatban lehet. Különösen azért, mert a futás olyan utálatos dolog. Fárasztó, kellemetlen, monoton és különben se megy. Pláne nem annyi ideig, hogy annak eredménye legyen.
Időről időre elmentem azért különböző helyeken futni, de soha nem éreztem, hogy nekem ez örömet okozna.
A kérdés kezdődik azzal, hol fussak.
Nyilván nem megyek olyan helyre, ahol sokan vannak, mert akkor mindenki rajtam fog röhögni, hogy  ott fújtat és izzad a kismalac. De olyan hely se jó, ahol senki nincs. Legyen eszetek emberek! Minden második horrorfilm úgy kezdődik, hogy magányos nő fut az erdőben. Hülye leszek majd tálcán felkínálni magam az aberrált, fa mögött leskelődő láncfűrészes elmebetegeknek.Az se jó, ha messze van az a futóshely, mert hát odafelé még elbuszozik az ember a kis melegítőjében, de visszafelé, szétizzadtan, vörösen? Azért az ciki. A ház körül? Ja, hogy meglássanak az ismerősök és jót mulassanak rajtam.
Különben is, itt sok a kutyaszar, az poros, esőben soha, de tűző napon se.
Ha jól belegondolok, nincs is rá ideális időpont. Este félelmetes, reggel fárasztó, napközben meg van más dolga az embernek.
És különben is, legyünk őszinték: alapvetően a fene se akar futni. Amúgy is olyan sok sport van. Ott a zumba, a pilates, a hastánc, a tangó, a step aerobik, a magánedzős súlyemelgetés. Az mondjuk vacak, hogy minden edző hozzáteszi: a zsírégeséshez aerob edzés is kell. Más néven, futás.
Ami meg utálatos dolog. 
Gyerekkoromban persze szerettem futni. Emlékszem, hatodikban volt egy olyan tesióra, amikor azt mérték, hogy ki, mennyit tud futni. Jó érzés volt látni, ahogy szép sorban mindenki kidőlt mellőlem. Fiú, lány egyaránt. A végén ketten maradtunk egy sráccal (aki amúgy profi sportoló volt) és csak akkor hagytuk abba, amikor kicsöngettek.
Akkor még jót nevettem és boldog voltam, hogy sikerült. Tíz perccel később minden örömöm elmúlt. Rájöttem, hogy se zuhany, se mosakodási lehetőség nincs az öltözőben. A maradék három órát izzadtan, csapzottan ültem végig. Meg is tanultam a leckét: a fene se fogja megerőltetni magát a suliban. Nem éri meg.. Inkább kapjak négyest, vagy hármast tesiből, minthogy ott főjek a saját izzadtságomban.
Pedig futni jó volt. Sőt, könnyű. Mintha repülnék.
Nem úgy, mint most.
Mindig az "így jártam anyátokkal" jutott eszembe. Ez egy vicces amerikai sorozat, ahol az egyik férfi főhős a maratonra készül. Komoly edzésterve van, és mindenre felkészül, még arra is, milyen kellemetlen, amikor az ember mellbimbóját feltöri a póló, így hát bekeni azt vazelinnel. Sajnos a felesége nem ismeri ezt a védekezési módszert és jól megdöbben, amikor meglátja a férjét a fürdőben, vad vazelinozás közben. A rémülettől felsikkant, a férj hirtelen fordul, persze vígjátéki fordulat, megijed, nagyot esik és megsérül. Oda a maraton. Siránkozik is nagyon, hiába készült már fél éve.
Mire a haverjuk odaveti kicsit nagyképűen: hát mi olyan nagy dolog ezen a futáson? Csak egymás elé kell rakni a lábaid, jobb és bal és jobb és bal. Elmegy hát a versenyre, és le is futja a maratont mindent fakszni nélkül. (Más kérdés, hogy hazafelé a metrón nem tud már lábra állni, mert ez mégse olyan egyszerű.)
Szóval ez járt a fejemben, amikor itt Spanyolországban először kínlódtam a futással. Hogy nem kell ehhez agysebésznek lenni. Jobb és bal és jobb és bal. Ment is olyan másfél percig, amikor is elfogyott a levegő. Vele együtt az erő is.
Nekem pedig komolyan megfordult a fejemben, hogy bizony asztmás vagyok. Mert ez a légszomj ez nem normális. Hogy így lihegjek pár méter után, az valami komoly bajt jelez. Mentem is volna haza, de két dolog megállított.
Egyrészt milyen ciki már öt perc "futás" után hazamenni. Tök lúzerség. A készülődés több ideig tartott.
Másrészt, hát ott vannak azok a gyúrós gépek a tengerparton. Ha mondjuk odamennék inkább és nem haza, (nem futva, azért az legalább tíz perc lenne...) akkor legalább nem öt percig sportolnék, legalább félórát. Meg hát az is erősít, nem? Nem fog az ártani, ha kicsit formálom a karom, a fenekem, a lábam.
Így kezdődött az egész.
Azóta többé kevésbé rendszeresen megyek is. Ha csak 20 percem van, akkor tényleg csak futok, de szívesebben választom az egyórás verziót, amiben futás és alakformálás egyaránt van.
Mondjuk az sokat segít, hogy itt azért sokan futnak.
Nem olyan sokan, hogy ciki legyen, mert szerencsére széles az út, és lehet futni a tengerparton is. Ami amúgy csak a filmekben néz ki jól, valójában állatira besüpped az ember lába a homokba, és iszonyat nehéz tőle a futás, ráadásul a szuper szellőzőlyukas cipőm telemegy homokkal, szóval nekem nem jön be.
De a tengert nézni azért, miközben a karomat erősítem mondjuk nem kis élmény. Ha süt a nap, akkor szikrázik, ha hidegebb az idő és nagyobbak a hullámok, akkor még jobb. Tiszta időben Afrikáig is ellátni.

Néha beáll mellém a gépekhez egy-egy másik ember is. Tök változatos népség. Egyik pillanatban megáll egy kínai ötvenes nő lerakja a cekkereit, amiből kigurul pár krumpli, és lenyom egy negyedórás profi edzést. Vagy jön egy öreg bácsi, aki a kutyát odaköti a padhoz, ameddig kicsit formába hozza magát. Néha megjelennek a profi, kigyúrt pasasok és csajok is. Szerencsére nem bámulják, milyen béna vagyok. Valójában nem is néz rám senki. Mindenki magával van elfoglalva. Persze néha vannak nézelődők, akik leülnek a padra, de ha nagyon zavarnak, arrébb megyek. De inkább meggyőzöm magam, hogy a tengert nézik, nem is engem. És valószínűleg igazam van.
Nem is ez volt a ciki, hanem amikor először találkoztam egy kocogó nyolcvanéves nénivel. Elfutottam mellette, még gondoltam is rá, hogy szegény, milyen lassan megy, és milyen klassz már, hogy ennyi idősen mégiscsak nekiindult. Aztán én pár méter után megálltam levegőért kapkodva, mert úgy éreztem, meghalok. Pár perc haldoklás után folytattam a futást, és jé, megint ott volt előttem a néni. Megelőzött, míg haldoklottam. Persze visszaszereztem a vezetést, de pár méter után ismét kipukkadtam. Minő meglepetés, a néni ismét elém került, és bevallom, végül el is tűnt a szemem elől. Hoppá, mondtam magamnak.
Olyanok voltunk, mint a teknős és a nyúl. Ő ment szépen, egyenletesen a maga lassú kis kocogós tempójában, ám végül le is hagyott rendesen. Én meg időnként nekiduráltam magam, akkor futottam egy-két percet (inkább egyet, mint kettőt) és két futóroham között szépen meghaltam.
Na, ekkor jöttem rá, hogy valamit nem jól csinálok és hogy ez így nem fog menni. Persze a net az segít. Kerestem edzéstervet, meg tippeket, hogyan csinálják a kezdők, milyen a jó technika és mi a normális.
Kiderült, hogy az egy-két perc tök normális adag egy kezdőnek, nincs rajta mit szégyenleni. De jobb lenne, ha amikor elfogy a levegő, akkor is mozgásban maradnék és sétálnék, ahelyett, hogy a földre rogyok. Megnézem pár oktatóvideót, hová is kellene tennem a súlypontom, hogy hátrafelé rúgjak a lábaimmal, ne előre.
És persze ott a nagy segítség, a zene. Egy jó, ritmusos dal, ami átsegít a holtpontokon. Ha arra koncentrálok, hogy a dal végéig mozgásban maradjak, akkor általában sikerül. Ha a ritmusra figyelek nem a saját izmaim sajgására, akkor is jobban megy.

Mondjuk fogyni még nem sokat fogytam. Az az 1-2 kiló szóra sem érdemes. Még csak azt se mondanám, hogy a ruháim bővebbek lettek. Ami azért egy kicsit csalódás. Komolyan hittem benne, hogy amint hazaérek a futásból, máris kevesebbet mutat majd a mérleg. Jó, tudom én, hogy ez teljesen hülye gondolat volt, de valahogy hittem benne, hogy így lesz. Hogy majd pár hét alatt visszapattanok a tinikori formámba.
Hát lópikulát.
Ami még rosszabb, hogy azt hittem, pár hét futás után szeretni fogom a mozgást.
De nem.
Minden alkalommal úgy indulok el, hogy a pokolba kívánom azt is, aki kitalálta, hogy lemásszunk a fáról és két lábra álljunk. Utálom, hogy nem megy, hogy lassú vagyok, hogy amint kicsit is felfelé kell futnom, olyan érzés, mintha ragacsos viaszban kelleme emelgetnem a lábam. Egy apró porcikámnak se esik jól a mozgás.
Mondjuk nyilván több eredménye lenne, ha minden másnap mennék, ahogyan kellene és ahogyan szeretném, de azt az ideáltervet még soha nem sikerült megvalósítanom. Heti egyszer, maximum kétszer tudok időt szakítani rá.
Így persze nem meglepő, hogy nem történt még csoda. De tény, hogy fejlődök. Egyre hosszabb távokat tudok egyhuzamban  megtenni. Az izmaim is egyre kevésbé sajognak, miközben a gépeken kínzom őket.
Sőt, az egyórás edzés végén egy csomószor érzem, hogy kár, hogy abba kell hagynom, jó lenne még folytatni. Meg hogy ez jólesett.
Persze egyenlőre nem a testem örül leginkább a mozgásnak, inkább a lelkem.Mert az tényleg igazi boldogság, amikor túl vagyok rajta.
De nem érzem, hogy feltöltene energiával, inkább azt, hogy most aztán legszívesebben bebújnék az ágyba és aludnék egész délelőtt, vagy feküdnék a kanapén én tévéznék, mert elfogyott minden energiatartalékom. A sportolós napokon általában a gyerekekkel együtt alszom el, és néha még napok múlva is érzem, hogy fáj itt ott.
Hogy miért csinálom mégis, egyenlőre még magam sem értem.
Persze van benne némi észérv is, (miszerint le kell fogyni, meg milyen egészséges) némi hiúság is (de jó is lenne újra vékonynak lenni, ráadásul izmosnak is) de valami furcsa, mazochizmussal kevert jó érzés is egyre többször keveredik a gondolataimba, amikor a futásra gondolok. Néha kifejezetten vágyom rá, hogy fájjanak azok az izmok, jólesik, hogy mozognak.
És egyre többször gondolok arra, sőt, álmodozom róla, hogy futok. Gyorsan és könnyedén. Mint amikor még gyerek voltam. Mert az tényleg jó volt.

Álmomban újra Coventryben jártam. A lakásban, amit otthagytunk. Most üres volt és sokkal nagyobbnak tűnt. Szőnyegpadló helyett rendes fapadló volt. Meglepően világos színű. És minden szoba sokkal nagyobb volt, mint régen. Nem csak azért, mert nem voltak benne bútorok. Valahogy az egész megnőtt. Csendes volt, világos. Beültünk a férjemmel abba a kis beugróba az ablak előtt, ahová régen is olyan sokszor. Néztük az utcán elvonuló kocsikat, kávéztunk és beszélgettünk. Olyan nyugodalmas volt az egész és nagyon jó. Az álmok persze nem hazudnak. Megyünk vissza. És örülünk neki.

Előre bocsátom, mielőtt bárki is elkezdene huhogni, hogy ő megmondta, hogy ne menjünk, és hogy nem lesz itt nekünk jó, egyáltalán nem bánom, hogy kijöttünk és ezt az évet egyáltalán nem tartom elvesztegetett időnek. Különösen nem a gyerekek szempontjából, akik elég jól megtanultak spanyolul. Olvasnak, írnak - nyilván nem olyan tökéletesen, mint angolul, de hát igazából csak fél évet töltöttek az itteni suliban, ahhoz képest nagyon is jó eredményeket értek el. A második harmadéves bizonyítványukban már egyetlen bukás sincsen, ami azért nagy szó, tekintve, hogy pont ugyanazokat a dolgozatokat írják, mint az anyanyelvi gyerekek, nyelvtanból, környezetből és szinte pontosan ugyanaz az elvárás is feléjük. Különösen Borsi hasít, neki már kettese sincs. Pedig a harmadéves környezet nem volt könnyű: ásványtant, meteorológiát, csillagászatról tanultak ebben az évben, sok-sok idegen szóval, amit magyarul sem ismert korábban. Bíborék tananyaga talán még nehezebb volt, Andalúzia közigazgatása, földrajza, nagyvárosok. Száraz, tömény anyag, nem éppen sétagalopp.
Ha őszinte akarok lenni, az egész Spanyolország nem volt sétagalopp, nekünk, felnőtteknek sem. A sok eső, ami amúgy a helyiek szerint se jellemző, a hideg tél, ami errefelé szintén nem mindennapos, és a sok betegeskedés, ami hónapokig lehetetlenné tett minden utazást, kirándulást. De hát ezek rajtunk kívülálló okok, nem is hibáztatok érte senkit. Ez így alakult, túléltük. Nyilván bárhol is töltöttük volna az idei telet, mindenütt szívás lett volna. Múlt héten a férjem Angliában járva még látott havazást. Április közepén. Ilyet ott se láttak évtizedek óta. Ha innen nézem, itt kifejezetten jó idő volt. A betegségeket se biztos, hogy másutt megúsztuk volna.
Ha pedig mérlegre teszem, hogy mennyi szépet láttunk, tapasztaltunk, akkor nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó kis emlék lesz ez az év. Egy hosszú, hosszú nyaralás.
Spanyolországnak valójában egyetlen igazi árnyoldalát tudom kiemelni, ám ez sajnos eldönti a kérdést, hol töltsük a következő évet: drága. Furcsa módon minden drágább errefelé, mint Angliában. Havonta döbbentünk meg a férjemmel azon, hogy bár nem élünk nagy lábon, és kifejezetten igyekszünk spórolni, dupla annyit költünk minden egyes hónapban, mint Angliában tettük. Igazából ez a fő oka annak, hogy nem maradunk. Nem telik rá.
Ha őszinte akarok lenni, sajnálom, hogy el kell mennünk, mert Spanyolország éppen most kezd olyan lenni, amilyennek elképzeltük. Reggeli a teraszon, délután bandázás a gyerekeknek az utcán (sokkal gyorsabban csinálják a leckét most, hogy már értik és segíteni se kell nekik!), fürdés a medencében, simogató napfény mindenütt. A város is éledezik a hosszú tél után - megjöttek az első turistacsoportok, reggel, ha futni megyek már nem üresek az utcák, szorgos pincérek rakodják ki az asztalokat oda, ahol még soha nem láttam, felseprik az utcákat, formára nyírják a pálmákat.
Persze vannak kellemetlenebb változások is. A Lidlben eddig 89 centért három fánkot adtak - mostantól csak kettőt. A piacon is drágább lett a gyümölcs és sokkal több a mozgó, utcai árus, akik másolt DVD-t és hamis Gucci szemüveget kínálnak. Hiába, no, ebből él az ország. A külföldiekből.
És ez azért sok indulatot gerjeszt mindkét oldalon.
Olvasgatom az expat fórumokat. Van egy bejegyzés: "Ezért utálom Spanyolországot." - címmel, egy angol pasi tollából, aki elmondja, hogy idejött sok pénzzel, nyelvtudással, négy évig próbálkozott, mindenütt lenyúlták, átverték a spanyolok, mikor munkát keresett, kiröhögték, és bár látszólag barátságosak vele a szomszédok, a mai napig idegenként kezelik. Megy is haza, ő ezt nem bírja, és soha nem akar visszajönni.
Sok hozzászólás van. Sokan osztják a tapasztalatait. Van egy lány, aki leírja, hogy milyen nehéz volt neki a suliban angolként a sok spanyol között. Bármerre ment, mindenütt kiabáltak utána: "Guiri" - ez itt a külföldiek gúnyneve. Nagyon nehezen fogadták be, éveken át kiközösített, csúfolt pária volt a suliban, és arra int minden szülőt, kétszer is gondolja meg, mielőtt idehozza a gyerekét, mert szenvedni fog.
Persze nagyon sokan védik a spanyolokat. Szintén angolok, akik elmondják, hogy milyen sok nagylelkű, igaz barátra találtak, hogy milyen szép ez az ország és nagyon jó itt élni. Persze hozzászóltak a spanyolok is, akik dühösen elmagyarázzák, milyen nehéz is az angolokkal, akik idejönnek, itt élnek évtizedeken át, és nem beszélnek többet egy "hola"-nál. Elvárják, hogy az iskolában, orvosnál mindenki tudjon angolul, megsértődnek, ha ez nincs így és ha valaki tolmácsol nekik, még egy köszönömöt se vetnek oda a végén. Nyugodtan haza lehet menni, ha nem jó itt, vetik oda nem is egyszer.
Persze az igazság az, hogy amit az angolok éreznek az nem valami különleges dolog - minden nap bevándorlók milliói tapasztalják meg világszerte, hogy bizony nehéz külföldinek lenni egy idegen országban, ahol nem érted a nyelvet, ha mégis, akkor sem tudod, mik a szokások, és bizony idegen maradsz még évek múlva is.
Nagyon kevesen voltak csak, akik józanok tudtak maradni ebben a vitában, hiszen senki se szereti, ha a népét támadják, és azt mondják, márpedig az angolok ilyenek, a spanyolok meg olyanok. Mert hogy ez nem igaz. Ilyenek is, olyanok is. Minden nemzetben vannak nagyon jólelkű, kedves barátságos emberek - és persze könnyű találni olyat is, aki csak át akar verni, és sebezhető, könnyen lenyúlható prédát lát benned, ha külföldi vagy. Mint ahogyan sokan azért jönnek ide, mert imádják az országot és a kultúráját - mások lenézik a lista délieket, önmagukat felsőbb rendűnek tartják, és azt szeretnék, ha körülöttük minden angol maradnak, csak épp több napsütéssel és olcsó piával. Ez a réteg valóban nem a legkellemesebb sehol a világon.
Nekünk talán szerencsénk volt, mert Angliában is nagyon sok jó fej, normális emberrel hozott össze a sors (és itt magyarokról beszélek) Spanyolországban pedig ugyan csak kevés magyart ismertünk meg (mindet imádjuk!) de a szomszédság az első pillanattól kezdve nyitott, befogadó és normális volt. A gyerekeinket se csúfolták, igaz, itt nagyon sok a külföldi az osztályokban, nem számít különlegesnek, ha valaki máshonnan érkezik.
Ilyen ez az egész Costa del Sol, a déli part tele van angolokkal. Egyes felmérések szerint majdnem félmillió angol él errefelé. Brutális nagy tömeg, vannak köztük mindenféle népek, jók és rosszabbak, okosak és kevésbé műveltek. Ehhez hozzájárul, hogy itt sem mindenki szereti a külföldieket, még akkor sem, ha pénzt hoznak. Bizony előfordul, hogy más ára van valaminek, ha spanyolul kérdezik és más, ha angolul. Egy angolnak, aki ilyet még soha nem tapasztalt, ez sokkoló lehet, én mint magyar kevésbé döbbenek meg. A spanyolok mentalitása bizony hasonlít a magyarhoz.
De nem ezért megyünk el. Nem azért, mert rossz lenne itt, és nem azért, mert nem tudnám elképzelni, hogy itt éljek. Valójában egyáltalán nem bánnám, ha maradhatnánk még, mert úgy érzem, hogy nagyon sok felfedeznivalóm maradt itt Spanyolországban. Rengeteg helyen nem jártunk még, számtalan ünnepet és szokást nem fedeztünk még fel, kellene több spanyol barát és persze a nyelvtudását az egész család csiszolhatná még.
Ha megkérdezzük a lányokat, hogy ők mit szeretnének, ők se tudnak egyértelmű választ adni: szívesen maradnának itt, de örülnek annak is, ha visszamegyünk Angliába. Abban mind egyetértenek: a suli ott sokkal élvezetesebb. De nagy előnye Spanyolországnak, a sok napsütés, hogy nincs kemény tél, klassz a lakás, a szomszédság, tetszik nekik, hogy  minden délután kimehetnek görkorizni és sok barátjuk van.
Mi annyiban tudunk segíteni nekik a változásban, hogy egyrészt maradunk a tanév végéig. Másrészt pedig megígérjük, hogy biztosan visszajövünk még. Nyaralni biztosan. De az se elképzelhetetlen, hogy pár év múlva ha elég pénzt gyűjtünk össze, akár megint ideköltözünk. Ki tudja, mit hoz a jövő. Még az is lehet, hogy ha újra felkerekedünk, akkor Franciaországba megyünk, hiszen az is régi nagy vágyunk.
Persze a költözés nem könnyű feladat, akárhányszor is fog bele az ember. Most például a macska és a hal sorsa az, amit el kell rendezni. Az biztos, hogy a hal marad és keresünk neki egy jó gazdát. De - bár nagyon fáj a döntés - valószínű, hogy a macska is jobban érezné magát, ha itt találnánk neki új családot, mintha kiszakítanánk a jó meleg Spanyolországból és magunkkal vinnénk először Magyarországra, aztán Angliába, ahol jóval hidegebb van. Meg aztán, ahogy én tudom, a macskák annyira nem viselik jól a radikális változásokat. Az biztos, hogy csak úgy nem hagyjuk sorsára.
Mindenesetre ha valaki igényt tart egy bájos aranyhalra (akváriumostul) és egy minden oltással rendelkező, nagyon barátságos, soha nem karmoló cicusra, akkor lehet jelentkezni.
Furcsa, hogy az örökös változást is milyen jól meg lehet szokni. Kicsit vicces is, ez már a harmadik olyan tavasz, ami arról szól, ki kell találni, mi legyen velünk, hová menjünk, mit csináljunk. De már nem idegesít. Valahogy megszoktam. Az életünk része lett a változás. Bízom benne, hogy végül minden jó lesz. Hiszen eddig is mindig így volt.